2017. június 18. vasárnap, 21:17
Kedves Naplóm! Épp az imént fejeztem be Paksi Endre "Merényletbajnokság" című regényét, de még túl korán van, nem tudnék elaludni. Mit csináljak? Hallgassam meg az új Nickelback-albumot, komolyan? Tényleg ilyenre vetemednék...?! Nos, egye fene, lássuk mit alkotott a világ egyik legutáltabb zenekara!
A pénteken megjelent új Nickelback albumot mindenképpen meg akartam hallgatni, és írni róla valamit, függetlenül attól, hogy tetszik-e a végeredmény, vagy sem. Nos, úgy tűnik, valami nincs rendben velem, mert négy dalt is elfogadhatónak tartok róla, és a többivel is csak annyi baj van, hogy a zenekartól megszokott, középszerű és kiszámítható alkotások lettek. Mindenesetre nem tragikus a végeredmény, de ettől még nem szerettem meg őket..!
1. Feed The Machine - gitárokkal, dobokkal és elektronikával kellően megtámogatott dal, populáris fajta. Az ének tűrhető, a szöveg pedig egyértelműen Donald Trumpról szól - aki mást állít, hazudik. Kezdésnek egészen remek!
2. Coin For the Ferryman - bevallom őszintén, a cím alapján egy akusztikus jellegű tételre számítottam, ennek ellenére egy igazi - persze Nickelback-módra - tökös, Slipknot és Imagine Dragons-szerű aréna/stadionrock dal lett. Kimondottan koncert kompatibilis, energikus dal. Kellemes csalódás, nehezemre esik bevallani, de tetszik.
3. Song on Fire - amikor már azt hittem, hogy marad a keménykedés, akkor érkezett meg ez a power ballada, amolyan tipikusnak mondható Nickelback húzás. Sajnos a közelmúltban megjelent Linkin Park albumra emlékeztetett bizonyos pillanatokban, ám ez irányú gondolataimat félre tudtam tenni. A koncertprogramban bérelt helye van, ahogy a rádiókban is. A refrén kellően húzós, fülben ragadós, bár maga az egész dal fájdalmasan negédes, mégsem annyira borzalmas.
4. Must Be Nice - ez meg mi a megveszekedett... (megszámlálhatatlan artikulálatlan káromkodás) ??! Az első mélypont számomra, egy kicsit olyan mint ha az Aerosmith Just Push Play albumáról lemaradt tételt hallgatnánk - csak hogy az a lemez 16 éves, ez a dal pedig egy kicsit húzósabb mint az említett korong címadó dala. A szét elektronizált verzék az őrületbe tudnak kergetni a semmit mondó, unalmas refrénekkel együtt. Ez nem jött be...
5. After the Rain - újabb tipikus Nickelback-nóta, némi elektronikával a verzékben és rengeteg akusztikával a refrénben. Amolyan rádiókba való limonádé - a kocsiban ülve szívesen elhallgatom, nem kapcsolok el róla. Tucatszerű, kiszámítható, de mégis veszélytelen. Tábortüzes gitározgatáshoz és eső utáni hangulatteremtéshez kiváló!
6. For the River - tempós, gitáros-elektronikus, pattogós szerzemény, rappelős szövegmondással. Valamilyen szinten újabb mélypont - ez a Papa Roach-oskodás nem kimondottan áll jól nekik... A közepén (és még később is) rövid, gyors, de mégis jóleső húrtépés szórakoztat. Felejthető tétel.
7. Home - a cím alapján egy hazatérős, balladásabb nótát vártam, amit valamilyen szinten meg is kaptam, csupán egy valamire nem számítottam: az elektronikával agyonvágott első refrénre. Újabb közömbös nóta, egy vidéki farmon játszódó film zenéjeként kiválóan el tudnám képzelni: lovászfiúk, westerncsizmás, kockás inges lányok, napsütötte táj és egyebek...
8. The Betrayal (Act III) - a cím már korábban felkeltette az érdeklődésemet. Rövid, akusztikus bevezető után egy darabolós, szintén Slipknot-szerű, újfent dobos-gitáros-elektronikus hangsúlyú világba csöppenünk, ami mellé súlyos, kemény szöveget kapunk. Talán még soha nem voltak ennyire kemények a srácok! Emésztendő tétel, de mindenképpen a jobbak közül való - újabb kellemes meglepetés!
9. Silent Majority - populáris hatásokkal rendelkező darab, mintha-már-hallottam-volna-valahol érzéssel, dallammal. Lehet, hogy csak én érzem így, de akkora stadionrock potenciál van benne, amiért Bon Joviék megnyalnák az összes létező ujjukat, valamint így tettek volna az elmúlt 20 évben is. Feltűnően jól sikerült, rádióbarát dal lett, bérelt helye lehet az autórádióban is!
10. Every Time We're Together - ismét egy kiszámítható, tipikusnak mondható repertoárdarab. Rögtön belecsap a közepébe, a gitárokkal megtámogatott húzás mellett pedig akarva-akaratlanul is felsejlik a '90-es évek fiúcsapatainak árnyéka - főleg a refrénben, annak is a vége felé - ami bizony nem feltétlenül jelent jót. Ez is közömbös számomra, valószínűleg átugrom legközelebb.
11. The Betrayal (Act I) - furcsálltam a két rész helycseréjét, de végül megvilágosodtam, miért döntöttek így. Ez egy könnyed, a bandától - és az album egészéhez képest - szokatlan akusztikus tétel, majd' 3 percben. Ellazít és megnyugtat, örömmel és bizakodással tölt el, kiváló lezáró, nem is éreztem közben szükségesnek a szöveget. Meghallgatása után pedig mindenki elégedetten távozik.
Mindent egybe vetve azt kell mondjam, nem gondoltam volna, hogy egy Nickelback album meghallgatását követően az "Ez jó volt!" mondat fogja elhagyni a számat. Egyszer jól esett meghallgatni, személy szerint fényévekkel rosszabbra számítottam a korábbi produktumaik alapján. Lehet, hogy a pontozással elfogult vagyok, de felületes hallgatóként és anti Nickelback-fanként kellemesen csalódtam az albumban. A 11-ből 4 dal azonnal betalált, erre pedig még csak számítani sem mertem. Utánérzések, hatások, elektronika, kiszámíthatóság, negédesség és country ide vagy oda - egyszer tényleg meg lehet hallgatni. Többször már nem merem, mert a végén még megfertőz, aztán csak nézhetek! Nekem megéri a 7 pontot!
Emlékezetes dalok: Feed The Machine, Coin For the Ferryman, The Betrayal (Act III), Silent Majority + The Betrayal (Act I)
Felejthető dalok: Must Be Nice, After the Rain, For the River, Home, Every Time We're Together
Pontszám: 7/10
Kedves Naplóm, mára zárom soraimat. (22:07)
