A divideD egy olyan zenekar, amellyel a kapcsolatom úgy indult, hogy sehogyan sem. Amikor annak idején, 2017 novemberében kijött ez a lemez, tisztességesen meghallgattam, de igazából a már korábbról ismert A Hundered Times-on kívül egyetlen dal sem fogott meg róla. (Mai fejjel fogalmam sincs miért és őshülyének titulálom magam.) Szóval, ez volt 2017 végén, aztán jött egy igen forró júniusi nap valamikor a következő évben, amikor véletlenszerűen pakoltam fel a hallgatnivalókat, előadóra és műfajra való tekintet nélkül. Ekkor került újfent célkeresztbe a Modulus, én pedig kapásból háromszor egymás után hallgattam végig, sűrű anyázások közepette, amiért pár hónappal korábban csak úgy lemondtam egy csodás barátság kezdetéről, amiből mára szerelem lett. Szerelem egy jövőbelinek tűnő, mégis nagyon mai műfaj, a modern fúziós metal, de ha úgy jobban tetszik, ezzel a sajátos kifejezéssel élve: aréna-core iránt.

Első ránézésre az itt Belmont néven ügyködő Jósa Tamás és bandája nem hazai, de még csak nem is evilági zenekar benyomását kelti, hanem egyenesen a jövőből érkezett, furcsa kolonizálók maroknyi társulatát, akik úgy eltévedtek, mint annak a rendje. Én is ezt gondoltam első találkozásunk (a fraKtured videoklipje) alkalmával és azzal nyomtam ki a videót, hogy ez a borzalom nem nekem való. Szóval sokáig ellenségesen közeledtem a divideD felé, egy hallgatás után félre is raktam a CD-jüket, mondván úgy sem veszem elő többé, kell a francnak a helyfoglaló. Aztán jött az a bizonyos júniusi nap, ami mindent megváltoztatott. Akkora vadbaromnak éreztem magam, amiért megvetettem a Modulus tökéletességét, hogy hetekig csak ez a lemez forgott és egyetlen példányom már annyira elhasznált, hogy kénytelen voltam belőle még egyet berendelni, az eredetit pedig már csak díszként őrzöm, hogy lassan időkapszulába kerülhessen.

Biztos voltak és lesznek is, akik hozzám hasonlóan indulnak a bandával való ismerkedésnek. Őket óvainteném, ugyanis az évek meg a rutin csak azt tudják mondatni velem: attól, hogy sokszínű, még lehet jó. A Modulus pedig több mint jó, egyrészt azért, mert az egész cucc úgy néz ki (és úgy is indul el) mint valami kilencvenes évekbeli Nintendo-játék, a felépített koncepció pedig végig is viszi ezt a szálat, miközben olyan dallamokkal és témákkal operál, hogy az ember komolyan feszélyezve érzi magát, amiért ez a zenekar nem a tengeren túlra született. Az ilyen dolgokat odakint két kézzel kapkodná minden jóérzésű zenefanatikus, és nem feltétlenül kéne metalheadnek lenni hozzá. Ha pedig megtudnák, hogy Belmont barátunk mellékállásban Bruce Dickinson (Iron Inside Tribute) és thrash metal frontember (Archaic) is, az ember világsztár lehetne. Ahogy a zenekar is, amely egytől egyig tapasztalt és sokat látott, sokat játszott arcokból áll, még ha ismert fizimiskájukat el is takarják - ebből is látszik, a kereskedelmi tévék megjátszott álarcos műsorai előtt is létezett már a műfaj, csak profin és tökéletesen ellentétben az úgynevezett celebek bohóckodásával.

Az introként szolgáló Subject Zerot és a közbeékelt HDSN:MIA elnevezésű szösszenetet leszámítva a dalok adják a lemez savát-borsát, azok között pedig lehetetlen rosszul sikerültet találni. Hatást annál inkább, ugyanis ezek a számok nem egyetlen vonalon mozognak, hanem a kilencvenes évek strandslágereitől thrash metalos pillanatokon és köpködős szövegmondásokon át a kétezres nu metal-hullámig annyi easter egget rejtenek, hogy nem győzöd kapkodni a fejed hallgatás közben. A hangsúly persze nem csak a külsőségen (ami nagyon menő, valljuk be) van, hanem a dallamokon is, amik ÓRIÁSIAK - így, nagybetűkkel. Ha valami, akkor ez a tény ne riasszon el az olyan imádnivaló pillanatoktól, mint amiket a nyitó Ambition, az extrém dallamtapadást okozó, gyönyörű refrénbeli pillanatokkal operáló No One To Shoot, vagy éppen az ultraslágeres A Way Out és tempós Wormhole adnak. A később komplett EP-n több verzióban is napvilágot látott A Hundered Times meg egyenesen az Iron Maiden 1986-os Somewhere In Time című klasszikus albumát juttatja az ember eszében - talán nem is véletlenül, Jósa úr itt mintha szándékosan rá is játszana a Bruce Dickinson-utánérzésre, hozzáteszem: remekül. A már említett fraKtured, ami időközben szívszerelmemmé vált, még (a No One To Shoot mellett) súlyos szövegi mondanivalóval is bír, úgyhogy érdemes a YouTube mellett a zenekar Bandcamp oldalát is böngészgetni a sorok miatt, ha esetleg nem értenéd a hörgős éneket. A kapásból beszippantó, extrán dallamos Wormhole után következő négyes pedig maga a tiszta csoda, egy jobb fülesen hallgatva valóságos hangorgiával ér fel és akár egy epikus albumzárásnak is tekinthető, holott mindegyikük tökéletesen elkülönül, mégis lehetetlen akár csak az egyiket kiemelni a sorból. (Én mondjuk mégis megtenném és a From Inside-ot ajánlanám, mint az album egyik legcsodálatosabb szerzeményét.)

Hamarosan már a második nagylemezzel rukkol elő az igazi álarcos énekes és zenekara, némileg új külsővel és ezúttal a Vissza a jövőbe! 2 2015-jének világát idéző hangokkal, dallamokkal, melyekből kettőt mi is bemutattunk már, magát a lemezt pedig mindennél jobban várjuk jelen pillanatban, addig is pöröghet a két újdonság, valamint az A Hundered Times EP és a Modulus, bennünk viszont maradt még egy kérdés: a Live Modules filmmel mégis mi van? Ha ezt is sikerül megválaszolni, talán egy kicsit jobban alszunk, erre a dalcsokorra azonban utólag is jár a tíz Marty McFly-kitűző. Ebben a zenekarban rengeteg lehetőség van még, kizárt, hogy ne tudnának rendre megújulni.

Tracklist: Subject Zero // Ambition // No One To Shoot // A Way Out // A Hundred Times // fraKtured  // HDSN:MIA // Wormhole // Ends Of Earth // In Focus // From Inside // Condition Zero

(10/10 PONT)