Habár mindig is szerettük hosszú, terjengős cikkekben bemutatni és kissé kielemezgetni is az aktuális megjelenéseket, kedvenceket, ezúttal hisszük, hogy néhány mondat is elég ahhoz, hogy az első félév megjelenései közül ajánlhassuk azokat, amiket szerkesztőségünkben kiemelten szerettünk hetekig, sőt akár hónapokig is - vagy akár ép ellenkező esetben: annyira csalódtunk bennük, hogy annak muszáj hangot adni. (Nyugi, az új Nightwish ezúttal kimarad, nem leszünk ezeregyedikek a fikázók sorában.) Garantáljuk, hogy a most következőkben egy bekezdés olyan lesz, mint a Raffaello - többet mond majd minden szónál.

LORDI: Killection - A Fictional Compilation Album (AFM)

Nem kenyerem igazán, amit a szörnymetalosok művelnek zenélés címszó alatt, viszont ez az album annyira berántott, hogy képes voltam csak ezt hallgatni napokon keresztül. Részben a Like a Bee to the Honey című, a KISS által soha el nem játszott, lemezre fel nem vett slágergyanús tétel, részben pedig a poposan könnyed Cutterfly miatt. Lehet mondani, hogy ez a fajta irány már túl popos (ami persze tény, de akkor is), viszont néha szükség van a lazításra, amihez kiváló alapot biztosít ez a dalcsokor. Nem kimondottan kell komolyan venni, és akkor pláne beüt - ha nem is lesz az új évtized csúcsalkotása, kerek, egész, változatos, a csapathoz képest meglepően jól sikerült anyag lett a Killection. (7/10)

MYTRA: Logos (Nail)

Öt évvel a Beta után februárban jelent meg a kazincbarcikai progmetalosok rengeteg finom elektronikával és sci-fi elemmel tűzdelt második nagylemeze. Változatosságát a tiszta női és hörgős férfi ének adja, nem beszélve a jobbnál jobb dalokról. Alapvetően lendületes és tempós tételek sorjáznak a pazar kiállítású korongon, az egyetlen igazi nyugvópont kedvenc dalunk, az Enigma. Amin a jövőben úgymond javítani lenne érdemes, az mindenképpen a frontasszony Viki kiejtése, hiszen sokszor fejvakarásra késztetnek a szájába adott szavak. Talán ez utóbbi miatt is igazán érdemes böngészni az elegáns, szemet gyönyörködtető fotókkal tűzdelt bookletet, no meg talán az elmélyedés okán. Hazai viszonylatban kiemelkedő alkotás, falakat viszont nem fog áttörni - a bizalom mégis megvan, ezek után még jobban odafigyelünk a csapatra. (8/10)

HELO ZEP! - Mutass valami ujjat! (szerzői)

A punk rocker trió második nagylemeze minden létező tekintetben előrelépést jelent a Fény a sötétben című elsőhöz képest. Az sem volt éppen egy szürke vagy gyenge anyag, ez a soron következő viszont alaposan túltesz rajta. Legjobban a Trash! és a Nosztalgia című darabok maradtak meg fejünkben (utóbbi egyébként egy felturbózott Smells Like Teen Spirit), de minden dalban akad olyan pillanat, bemondás, ami miatt örömmel gondolunk rá. Őszintén várjuk, hogy végre valahára fizikai formában is megkaparinthassuk, ahogy az élő találkozást is feljegyeztük már gondolatban. Ha igazán újat nem is mutat, kiváló munka és üde színfolt ez a lendületes dalsor, tessék követni a srácokat - minket ismét meggyőztek! (9/10)

AD INFINITUM: Chapter I. - The Monarchy (Napalm)

Egy történelmi témákra berendezkedett frontcsajos banda nem jelent újdonságot manapság, a felvezető Marching On Versaillestól azonban alaposan keresgéltük leesett állunkat az első találkozáskor. Sajnos a varázs és lendület eddig is tartott, a továbbiakban olyannyira tipikus és lapos, izgalommentes, már-már sallangokkal teli muzsikát tol ez a csapat, hogy különösebben nem is érdemes sem szót, sem - ugyebár - karaktert pazarolni rájuk. Maga az elgondolás, a koncepció és a kiállítás meggyőző, de valami akkor is hazavágja mindezt, pedig őszintén bíztunk egy új kedvencben. Maga az első dal/klip rendben van, a többi egynél többször nem ment le, hiszen ott a többi hasonló banda, nagyságrendekkel jobb produktumokkal. A jövő zenéjét meg majd meglátjuk, ez egyelőre nagyon gyenge. (4/10)

VANDENBERG: 2020 (Mascot)

Mintha el sem telt volna 31 év a Whitesnake Slip Of The Tounge lemeze óta, olyan ez a dalcsokor. Az nyilván közmegegyezéses tény, hogy sem az 1987, sem pedig a már említett '89-es anyag sikerét nem tudta megismételni a Fehér Kígyó, viszont ha elfelejtjük, amit Coverdale mester és brigádja az elmúlt évtizedekben művelni próbált a branddé nemesült név alatt, ez a lemez lehet az egyik legjobb klasszikus rock anyag idén. No, meg amúgy is... Egy kiváló énekes, remek zenészek, nem utolsó sorban pedig csupa slágerpotenciállal rendelkező dal alkotja a nem éppen kedvezően alakuló évünk számával ellátott diszket, aki pedig csak egyetlen pillanatnyi gyengeséget is felfedez Ronny Romeroék munkájában, sürgősen keresse fel a legközelebbi fül-orr gégészetet! A legkígyósabb darab Let It Rainben bújik meg mindaz, ami leginkább a gitármester zenekarvezető neve által fémjelzett csapat védjegye lehetne a jövőre nézve, mi ezzel ajánljuk ezt a maximumpontos remekművet. (10/10)

FIREWIND: Firewind (AFM)

Klasszikus heavy/power vonalon minden bizonnyal az év egyik legjobbja a Gus G. nevével fémjelzett alapcsapat tizedik lemeze. Ki tudja, hányadik énekest fogyasztják, mégis ugyanolyan jók, mint eddig, különös tekintettel a Rising Fire és az Orbitual Sunrise című dalokra. Az alapok magabiztosak, ha kell, igazán döngölnek is, kellemesek, néha megmosolyogtatóan jók a dallamok, s bár semmi igazán újat, forradalmit nem hoz ez a lemez, az alapvetően szegényes felhozatalból kiemelkedik, ez pedig talán mindennél fontosabb. Reményeink szerint a következő sorlemezt már nem egy újabb frontemberrel készítik el, mert ez a felállás így nagyon egyben van. Nem tökéletes, de egységes színvonalú, igaz, helyenként kissé elfáradó anyag az öncímzett tízes, a jó pontszámot mindezzel együtt megérdemli. (8/10)

A LIFE DIVIDED: Echoes (AFM)

Lehet mondani, hogy eladtuk magunkat, mert a többi indulóhoz képest ez a világ már popzene, de kellően meggyőzőnek bizonyult ahhoz, hogy hetekig hallgassuk. Főként az Addicted és a Confronted ütnek igazán erről a korongról, de ha azt mondom, amennyiben partiképes bulihimnuszokra, rádiókba való, némi tempót, szőrt és elektronikát sem mellőző dalokra vágysz, gyakorlatilag bármelyik megfoghat, nem egy akár hosszabb távon is. Szóval mind a poposok, mind a rockerek tehetnek egy próbát a dalcsokorral, legfeljebb nem tetszik majd - ha így lenne, akkor is, ha pedig mégis eltalálna, akkor is szóltunk és kikapcsolódásként jó szívvel ajánljuk a két évtizedes bagázs legfrissebb albumát. (7/10)

REVOLUTION SAINTS: Rise (Frontiers) / ONE DESIRE: Midnight Empire (Frontiers)

Csupa ismerős arc alkotja a Frontiers projektbandáját, akiknek legújabb anyaga olyan pofátlanul jól sikerült, hogy mi is meglepődtünk. When The Heartache Has Gone és Price We Pay című dalaik akár évekre is bevésődhetnek a fogós, dallamos rockmuzsikát kedvelőknél, és nem csak a lenyűgözően gyönyörű klipszínésznő miatt. (Persze ő is csak hozzátesz a dologhoz, de még mennyire, uraim!) A dalmennyiség és a hosszok is pont megfelelőek ahhoz, hogy nyári napsütésben való autós csapatáshoz segítségül hívjuk a Rise-ot, újra és újra elindítva, hisz kevés erre alkalmasabb korong készült a közelmúltban.

Igaz, ugyanerre a címre pályázhat még a One Desire közelmúltban megjelent Éjszakai birodalma is, melynek kiemelt dala nálunk a gitárok és dobok nélkül simán fiúcsapat-himnusszá gyúrható After You're Gone. Relatíve fiatal, lelkes és jó dalokat írni képes brigád ez, az igazi áttörés azonban még messze van. Mi persze lelkesen bízunk ebben, nem beszélve egy hazai koncertről és összefoglalva mindkét bandának egy gömbölyű osztályzatot adunk, hiszen nagyon szeretjük az általuk játszott muzsikát. (mindkettő 9/10)