"Mi volt előbb, a zene vagy a szenvedés? Azért hallgattam zenét, mert szenvedtem? Vagy azért szenvedtem, mert zenét hallgattam? Az a sok lemez ilyen bús-nyavalygós faszit csinál az emberből?" (Nick Hornby)

Kirk, papír, olló | divideD: Behind Your Neon Eyes (Nail Records, 2020)

Még Sheldon Coopernek is tetszene...

2020. július 09. - Blind Man

divided_behind_your_neon_eyes.jpg

A 2020-as év legjobban várt hazai nagylemeze kicsiny műhelyünkben a jelmezes fenegyerekek új albuma volt, amióta csak az első előzetes dal (Roll Out) megjelent róla. Erre aztán rátett egy lapáttal az akkor még csak Away címen futó következő, ami után sem volt vitás, hogy kiemelt figyelemmel fogjuk kísérni a modern fúziós metalt mesterfokon űző legények minden egyes akcióját, különös tekintettel a Behind Your Neon Eyes albumra. Azonban a virtuális hasábjainkon nemrég megénekelt Modulushoz képest mostanra nem csak a külcsín változott, de a zenei világ sem az a tömény, szételektronizált hideg és borzongató futurisztikus elegy, hanem a The Night Flight Orchestrához (februárban megjelent albumukról ITT írtunk) hasonló, divatosan nosztalgikusnak nevezhető - mondjuk így - érzés. Ezzel komoly vetélytársa akadt tehát a dallamos rock / AOR vonalon utazó svédeknek, akik új lemezükkel egyre jobban elkezdtek diszkósodni, Jósa Tamásék viszont nem vettek vissza a vastag soundból sem, ami igazán remek. Tudják, hogyan kell kezelni a dögösítő gombot, s habár finomhangolódott a zenei világ, egyáltalán nem herélték ki annyira, hogy visszatetszést keltsen. (Mondjuk, ők még a DJ BoBo-feldolgozásból is jól jöttek ki, köszönhetően az éneklési versenyt bárkivel - még Bruce Dickinsonnal is - felvenni képes, Belmont fedőnevű frontembernek.)

INFO-BOX

  • Zenekar: divideD
  • Album: Behind Your Neon Eyes
  • Kiadó: Nail Records
  • Megjelenés éve: 2020
  • Műfaj: modern fúziós metal
  • Értékelés: 9/10
  • Tracklist: 01. Descent 02. Roll Out 03. Don't Turn Away 04. [futurenation] 05. Meteorite 06. Follow You 07. Space Samurai 08. The Last Starfighter 09. Teknoskeptic 10. Beam Me Up 11. Until The Stars Turn Cold

Ha valahogy vázolni kéne ezt a változást, nos, azt mondanám, sokkal inkább a könnyebben emészthető, az előző lemezen felvettnél mindenképpen melodikusabb vonal ('86-os Iron Maiden-érzésekkel megfűszerezve) a domináns, nem pedig a Modern Talking (arra ott az Amigod), bár az kétségtelen, hogy sikerült ajtót nyitni a dicsőséges nyolcvanas évekre - igaz, azt is módjával. Ez a banda pedig nem véletlenül lett a kedvenc hazai zenekarom: egyediek, felépítettek egy sajátos világot, ami ezúttal új rétegeket is kapott, piszkosul jól zenélnek, az énekesük őstehetség mind thrash metalban, mind ebben a dallamosabb környezetben és olyan dalokat írnak, amiket egy jobb világban a tizenkettő-egy-tucat, félperces sztárocskák aktuális "slágereire" berendezkedett rádiók is szétjátszhatnának. (Elég csak az előző album olyan finomságaira gondolni, mint az Ends of Earth, a From Inside vagy az In Focus. Na, ugye!)

Aki olyan meglepő húzásokat várna, mint a thrashes-diszkós Ambition volt az előzőn, az most egy kicsit tegye félre a Modulusról őrzött szép emlékeket, ugyanis itt minden megváltozott (nem csak külsőleg) és felül is íródott, ám - hála az égnek - nem rossz irányba, sőt! Nyilván a srácok agyára ment egy kicsit a '90-es évek europopjának svájci bicskája (a.k.a. DJ BoBo), ez pedig baromira ki is ütközik az első nagylemez vonalán tovább ballagó Teknoskepticben (ami elsőre talán sokkoló lehet, de a szövegen annyit röhögtem, hogy hirtelen nem is érdekelt, mennyire elüt a szellősebbre fogott dalok sorától), olyan hangulat- és stílusváltások viszont, amiket már megszoktunk, s talán el is várnánk, jóformán nincsenek. Persze a keleties témákkal operáló Space Samurai akkor is meglepően hat, ha ránézünk a friss zenekari fotókra és a lemez mögött meghúzódó sztorit olvassuk, úgymond szokni azonban nem kell, legfeljebb első hallásra tűnhet idegennek - ha a Sabatontól is beütött annak idején a japán téma, itt is működni fog, ezt garantálom! Ezzel a trackkel úgy járhat az egyszeri hallgató, mint ahogyan a népmesében vagyon írva: tiszta divideD is, meg nem is, mégsem kell tőle félni, mert igazán nagyot üt, alig várom, hogy élőben is leteszteljem.

Roll Out és a Don't Turn Away (ez utóbbi nem egy '87-es Whitesnake-feldolgozás, nyugi!) ugye már ismertek kislemez formában, itt pedig előbbit a korongot nyitó Descent vezeti fel (megjegyzem, kimondottan kellemesen, bár szöveg nélkül is elment volna az intro, akár csak a Subject Zero esetében, aminél jobb játék-főmenü zene - és egyben albumfelvezető - aligha akad.) Mindkét nóta megkapta a lemez-egészhez igazodó egységesített hangzást, és így sokkal combosabbak, a jól megszokott lényeg, az a bizonyos első hallásra varázs azért nem veszett el, de részemről továbbra is maradok az eredeti verzióknál. A nemrég bemutatott, ijesztően fülbemászó [futurenation] egyértelműen a Süket Leopárdok hőskorának listavezető slágereire emlékeztet, úgyhogy ha eddig nem hitted volna, hogy észrevétlenül visszarepültél a nyolcvanas évekbe, hagyd is a próbálkozást, valami gond lehet az időgéppel. Ugyanaz megvan ebben a darabban is, mint a számos feldolgozást is megért A Hundred Times címűben, ami pedig közös bennük, hogy - tudom, sokszor elhangzott már - akár az Iron Maiden Somewhere In Time-járól is lemaradhattak volna annak idején, mindkettőnek annyira vasszüzesre sikeredett a refrénje, hogy az már hátborzongató. Számomra két óriási slágere van ennek a lemeznek, nem számítva a már bemutatott előzeteseket (Roll Out és Don't Turn Away plusz ugyebár a Futurenation) - ezek pedig a rögtön egymás után következő Meteorite és a Follow You. Előbbiben a TNFO soraiból (és nem mellesleg a Soilworkből is) ismert Björn 'Speed' Strid a vendég, és ha még ez nem lenne elég, a nóta úgy berúgja az ajtót, hogy csak na és akár a svéd repülés-fanatikusok új albumának bónuszaként is megjelenhetett volna már sokkal korábban, annyira benne van az a feeling, amit ők képviselnek, hogy az hihetetlen.

Bízom benne, hogy Jósa Tamásék ezzel a kollaborációval szereznek egy-két TNFO-rajongót is a táborukba, mert minden joguk megvan rá, pláne ezek után. Említett darab egy óriási nyári sláger, ránk is fér, meg kell hagyni - a két énekes remekül osztja meg benne a feladatokat, pont annyi jut mindenből és mindenkiből, amennyi kell, sem több, sem pedig kevesebb. A Follow You annak ellenére, hogy egy szokatlanul csodálatos lassú darab, tele felemelő dallamokkal és egy olyan refrénnel, amit hetekig képtelen leszel elfelejteni, alaposan belém rakta az ideget, ugyanis... Ha nem is 100 százalékig, de biztos vagyok abban, hogy ezt a felépítést, kibontást, harmóniamenetet és dobképletet már hallottam valahol, valamikor. Lassan egy hónapja agyalok azon, hogy mikor és hol - egyszerűen nem jut eszembe, pedig tudom, annyira jellegzetes, hogy az már-már vicc kategória, de akkor sem bírom felidézni. Ez egyáltalán nem a srácok érdemeit csökkenti, sokkal inkább növekszik az ázsiójuk, ha belegondolok, hogy előfordulhat, létezik egy ilyen dal valahol, mégsem ugrik be semmi más belőle, csak a dallam, hiszen többi összetevőjét a Follow You sikeresen kiűzte, aki mégis sejti, vajon mi lehet az előzménye ennek a dalnak, a szerkesztőségi e-mail címre küldje el, ha elég bátor - zárójel ezzel bezárva. Amennyiben tévednék, mert hogy ez is benne van a pakliban, a zárójel tárgytalannak tekinthető.

A játéktermek hőseinek emléket állító The Last Starfighter számomra nem üt akkorát, mint a korábbi szerzemények, talán el is sikkad a többi remekül sikerült dal sorában, így meglehet, bőven elég lett volna később kislemezként kihozni. Nem igazán töltelék, de nem is ragyog ki annyira, mint a folytatásban érkező Teknoskeptic, ami elsőre akkora sokk lehet egyesek számára, hogy nem csodálnám, ha első hallásra rögtön a halál megboldogult, rojtos, véreres jobbik részére küldenél mindent és mindenkit a környezetedben, ugyanis ez a dal olyan hirtelen váltás, hogy eleinte nem is nagyon lehet hova tenni (én mégis a Modulusról származó Ambition - No One To Shoot vonalra pakolnám), s kissé meglepő is a rengeteg dallamos, könnyed dal sorában, mégsem lóg ki. Oké, valamiért sokkol, de nem gyilkol meg, inkább emeli a hangulatot. A Roll Out testvérdala, Beam Me Up címmel egy fantasztikus Star Trek-hommage, ami minden bizonnyal még Sheldon Coopernek is tetszene, ha másért nem is, a dalba helyezett (ennél jobban nem fogom elspoilerezni!) gegért mindenképpen. Én ott akkorát röhögtem, hogy azt hittem, bereped az ablaküveg, nos mindenre számítottam ettől a legénységtől, de erre álmaimban sem! (A humoros-ironikus szövegért pedig extra kalapemelés jár, tessék csak nyugodtan csekkolni a bookletet, mennyi frappáns utalást rejtettek el a sorokban!) Az albumot záró, hét perces játékidő fölé kúszó Until The Stars Turn Cold egy újabb hidegrázósan csodálatos szerzemény, amit a Pyogenesis-főnök Flo V. Schwarz közreműködésével vettek fel, ez pedig nem csak egy remek húzás, de olyan patinát ad a dalnak, ami nehezen kopik, annyi szent. Számomra nem ez a legkiemelkedőbb tétel, talán a sokat markol, de mégis keveset fog-érzés miatt, viszont lezárásnak, akár csak a Condition Zero három évvel ezelőtt, teljesen tökéletes és az embernek egyáltalán nem támad hiányérzete. 

A borító pedig, amiről eddig nem is szóltam, pedig megér egy misét, nos valami csodálatos, szemet gyönyörködtető és részletgazdag, már csak vinyl-méretben lenne jobb. (Ahogy a komplett album is.) A félig lány-félig robot elszívja utolsó elektromos cigijét garantáltan megy az olyan favoritok közé, mint a Trokán Péter atomot eszik (In The Woods: Pure), az Ördög Nóra szkafanderben ábrándozik (The Night Flight Orchestra: Sometimes The World Ain't Enough) és a Janza Kata meglovagolja a bevadult Pintér Tibort (Beast In Black: From Hell With Love) elnevezésű frontok. A srácoknak pedig mindenképpen jár a kilenc Enterprise-kitűző, amiért elhozták az év egyik legjobban sikerült hazai metalalbumát, főként ezekben az ínséges időkben, amikor a magyar zenei palettán egyre nehezebb ilyen (és ehhez hasonló) különlegességeket találni. Igen csak bajban vagyunk, hiszen év végén nem ártana egy tízes listát összegründolni, jelenleg pedig csak három indulónk akad (ezzel a koronggal együtt is), az pedig vajmi kevés ehhez. Bízunk abban, hogy az év nemrégiben indult második fele erősebb lesz ezen a téren, no meg abban is, hogy mielőbb összefuthatunk élőben ezekkel a dalokkal, a szövegeket addig is gyakorlom, mert ugyebár nem csak a motion, de az emotion is rendkívül fontos.

(9/10 PONT)

rocker_affilate_01-851x315.jpg

Ha nem szeretnél lemaradni a legfrissebb hírekről és újdonságokról, akkor kövesd a blogot a Facebookon is! Köszönöm. :)

Follow our Facebook page for fresh news and pieces of information here: facebook.com/maximumrockandrollblog

A bejegyzés trackback címe:

https://maximumrockandroll.blog.hu/api/trackback/id/tr5715744246