"Mi volt előbb, a zene vagy a szenvedés? Azért hallgattam zenét, mert szenvedtem? Vagy azért szenvedtem, mert zenét hallgattam? Az a sok lemez ilyen bús-nyavalygós faszit csinál az emberből?" (Nick Hornby)

METALLICA: Hardwired... To Self-Destruct (Blackened, 2016)

2017. május 26. - Blind Man

Ennek az albumnak a története ott kezdődik, ahol az előzőé – Death Magnetic – véget ért, legalábbis részemről. A Load / ReLoad / St. Anger trió meglehetősen érdekes, többfelé kacsingatós, kísérletezős és kiábrándítós világa után a 2008-as lemezzel visszatértek a régi sulis megoldásokhoz, annak ellenére hogy azért felvillantották a Fekete Albumos, illetve Loados énjüket is – ezzel még nem volt különösebb probléma. Annál inkább a keveréssel / masterrel (túlkompresszált hangkép) aminek köszönhetően nem lett gyakori vendég lejátszómban az album.  A Death Magneticről lemaradt 4 dalt 2011-ben adták ki egy kislemezen (Beyond Magnetic – szerencsés az, aki rendelkezik eredeti példánnyal belőle!) majd ugyanebben az évben közreműködtek a már elhunyt Lou Reed Lulu című kereskedelmileg és zeneileg is egyaránt sikertelen albumán. 2013-ban a magyar Antal Nimród rendezővel készítették el Through The Never című rendhagyó koncertfilmet (sok zene közben egy akciófilm-jellegű sztori) ami nem volt kimondottan nagy kasszasiker, anyagilag eléggé megviselte a bandát. Már 2011 óta húzzák a rajongótábor agyát az új albummal, a 2014-ben kiadott Lords of Summer nóta (a 3. korong nyitója – új verzióban) szerencsére adott némi bizakodási alapot, ám az azt követő időben is hallgattak, amennyire csak tudtak…

2016 elején röppent fel a hír, hogy már stúdióban vannak, Lars Ulrich dobos pedig még azt is elhintette, hogy még az év folyamán kijöhet az új album. Na, itt már aztán végképp nem hittem el a hamukázást, inkább vártam a tavasszal megjelent Kill ’Em All és Ride The Lightning újrakiadásokra, hadd csillapítsák az új album iránti vágyakozást, úgyse jön ki egyhamar! Naiv voltam, hogy nem hittem a nagy öregeknek, akik derült égből villámcsapás módon, augusztus közepén hozták ki a Hardwired című trash-gránátot és közölték, hogy november 18-án itt az új album, már elő is lehet rendelni temérdek változatban, tessék választani! Ecsém, nem semmi teljesítmény ennyi év után ilyen dallal felkorbácsolni a rajongók idegeit!

Hatalmas várakozás előzte meg az albumot – nem csak részemről – és ez teljesen érthető is volt. Bátran ki merem jelenteni, hogy az 1991-es Fekete Album óta nem volt ilyen jó sem a banda, sem pedig akármelyik albumuk.

Nem kicsit tartottam attól, hogy a 3 perces nyitó nóta után mire számítsak, aztán a másodiknak bemutatott Moth Into Flame meggyőzött arról, hogy lesz itt játékidő (és van még puskapor is) bőven.

Az Atlas, Rise! már csak hab volt a tortán, az addigi legjobbnak tartottam az új dalok közül, igazi ökölrázós metalhimnusz, kis Iron Maiden feelingel, de ezt csupán pozitívumként tudom felhozni, semmi hátsó szándék.

Aztán mikor végre kezembe került a dupla album, (2 korongos standard verziója) tűkön ülve vártam a még ismeretlen dalokat, különös tekintettel a Now That We’re Dead, ManUNKind illetve Am I Savage? című nótákra – csupán a címek alapján. Rengeteg kritikát, véleményt olvastam előzetesen, miszerint az első korong teljes egészében telitalálat, a második viszont már sokkal nehezebben emészthető és odafigyelést, nyitottságot igénylő, de semmiképpen nem rossz. Ezekkel a kijelentésekkel pedig maximálisan egyet tudtam (és tudok is) érteni.

Az első korong számomra legnagyobb dala a Fekete Albumos hatásokat is rejtő Now That We’re Dead, ami ha a ’90-es években születik, tuti sláger lett volna! Még egy nem kimondottan rockos profillal rendelkező rádió műsorába is jó szívvel szerkeszteném be…

Az első lemez további két nótája is remek, röviden összefoglalva az egyes lemez tökéletes (mondjuk a Halo On Fire nekem kicsit feleslegesen hosszú, de ez csak szőrszálhasogatás részemről), ha csak ennyit kaptunk volna tőlük, szerintem már az is bőven elég lett volna.

A második korongot tény, hogy szokni kell. Itt már előkerülnek gyengébb és kísérletezőbb alkotások, nem egy nótát érzek túltekertnek, (azaz hosszabbnak, mint lennie kéne) egyébként átlagban itt sem lehet panasz (legalább olyan gyorsan elszáll játékideje, mint az első korongnak, leszámítva persze a felesleges nyújtásokat), különös tekintettel a záró Spit Out The Bone-ra, ami egyfajta keretet is ad az albumnak, hiszen legalább akkora energiabomba, mint a nyitódal.

Ezen a lemezen az Am I Savage? tudott legjobban megfogni, minden Loados feelingje ellenére, ám itt van olyan dal is (Confusion, Murder One) ami nem igazán maradt meg. Lehet, bennem van a hiba, amit leginkább a túltekeréseknek és a dupla lemezre osztásnak tudok be. Ha csak az esszenciája lenne mind a 12 dalnak egy korongon, egy rossz szó sem hagyhatná el a számat.

Mindent összegezve, az első korong hibátlansága után teljes szívvel megbocsátható a nagyobb nyitottságot igénylő másodikközel sem hibátlan, mégis végighallgatható – korong, a deluxe kiadás harmadikja pedig már csak pont az i-re. A Lords Of Summert kissé átgyúrták, sokkal jobb lett, mint az előző verzió, ezzel szemben a feldolgozások (Rainbow Medley, Deep Purple, Iron Maiden) egytől egyig hibátlanok és a maguk módján csodálatosak, én szívesen fogadnék egy nagyobb lélegzetű feldolgozás-korongot tőlük, biztos nem lenne rá panasz.

Ami mellett még nem szabad (legalábbis nem érdemes) elmenni, az a zenei teljesítmény. Aki azt mondja, hogy Lars nem tud dobolni, hallgassa csak meg ezt az albumot, elég korrekt munkát tol az öreg. Nem különben James Hetfield, aki nálam ismét elnyerte az egyik legjobb ritmusgitáros címét. Egy nótában (ManUNKind) szerzőként is közreműködik Robert Trujillo basszer is, aki szintén tisztességesen játssza végig az albumot, a fekete bárány talán Kirk Hammett, aki most először nem vett részt dalszerzőként az albumon, ráadásul még tavaly elvesztette iPhone-ját, amire riffötleteit rögzítette. Taps, taps! A négy zenész szinte kiváló formában van, legújabb albumuk pedig remek lett, reméljük, a következőre (már ha lesz egyáltalán…) nem kell nyolc évet várni majd! James szerint nem. Aha…!

Kiemelkedő, emlékezetes dalok: Hardwired, Atlas, Rise!, Now That We're Dead, Moth Into Flame, Dream No More, ManUNKind, Am I Savage?, Spit Out The Bone

Felejthető dalok: Halo On Fire, Confusion, Here Comes Revenge, Murder One

Pontszám: 9/10 - soha rosszabbat! Ha ez az évtized egyetlen Metallica-albuma, akkor meg pláne! :)

A bejegyzés trackback címe:

https://maximumrockandroll.blog.hu/api/trackback/id/tr6112529185