London calling, now don't look to us
Phony Beatlemania has bitten the dust
(részlet a The Clash 'London Calling' című dalából)

1967. június 1-én, tehát napra pontosan - legalábbis az Egyesült Királyságban - 50 évvel ezelőtt jelent meg a nyolcadik Beatles-album, a Bors őrmester magányos szívű klubjának zenekara. Ebben látszólag semmi különleges nincsen, csak hogy a korong, melynek felvételei 129 napig (1966 ősze - 1967 tavasza) tartottak, egy pillanat alatt változtatta meg a világot.

Ez cseppet sem túlzás, kritikusok egybehangzó véleménye szerint ez a zenekar fő műve, legnagyobb alkotása, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a minden idők 500 legjobb albumát felsoroló listán első helyen végzett, szerepel az 1001 lemez, amit hallanod kell, mielőtt meghalsz című kötetben is, valamint 2006-ig a világon eladott összes lemez közül ez a második legnagyobb példányszámban elkelt album. Ez a nagylemez minden tekintetben újító volt: a dalok és a hangszerelés újszerűségét, szerkezetét, a felvételi eljárásokat és a borítót tekintve is. Hatása majdnem minden utána megjelent albumon érződött.

A Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band a korai beatlemánia hanyatlása idején készült el. A zenekar belefáradt a folyamatos turnézásba: a „nagyobbak vagyunk, mint Jézus” vita óriási felháborodást keltett az amerikai Bibliaövezetben, ahol lemezeiket nyilvánosan elégették, a rádiók pedig bojkottálták dalaikat; a fülöp-szigeteki turné után Ferdinand Marcos emberei tettleg bántalmazták a zenekart és kísérőiket a manilai repülőtéren, mert nem fogadták el az elnök meghívását egy fogadásra. Mindezek után a Beatles 1966-ban felhagyott a koncertezéssel. Miután a négy zenészt egy teherautó rakterében kellett kicsempészni egy koncert helyszínéről, még a koncertezéshez leginkább ragaszkodó Paul McCartneynak is elege lett. Utolsó koncertjüket a San Franciscói Candlestick Parkban adták 1966. augusztus 29-én. Ezután a Beatles stúdiózenekarként folytatta pályafutását (leszámítva az 1969. január 30-án adott tetőkoncertet).

A turnék befejeződése – karrierjük során először – a szükségesnél is több időt biztosított a következő album felvételére. Mivel a Beatles Nagy-Britannia legsikeresebb popzenekara volt és ők hozták a legtöbb hasznot az EMI-nak, szinte bármikor és bármeddig használhatták az Abbey Road Studiost. Mind a négyen szerették a hosszú, éjszakába nyúló felvételeket, de a stúdióban mindig fegyelmezetten és eredményesen dolgoztak. Ahogy Mark Lewinsohn írja a Beatles stúdiómunkáiról szóló könyvében, az egyik legnagyobb erősségük a felvételek során Ringo Starr volt: nagyon megbízható volt és legtöbbször már elsőre sikerült jól felvenni a dobszólamokat.

Az album felvételének idejére a zenekar zenei érdeklődése sokat fejlődött, az R&B, a pop és a rock and roll mellett rengeteg új hatás érte őket. Sok új hangszerrel ismerkedtek meg, például a Hammond orgonával és az elektromos zongorával; hangszerelésük ekkorra már nagyon sokrétűvé vált: vonósok, réz- és fafúvósok, ütősök és egzotikus hangszerek egész sora szerepelt dalaikban, élükön a szitárral. McCartney – bár még mindig nem tudott kottát olvasni – a The Family Way című filmhez írt zenét (lásd a filmzenealbumot) George Martin segítségével, amiért egy Ivor Novello-díjat kapott.

Stúdiózik a zenekar (a kép forrása a Beatle Photo Blog.)

A Beatles új hangtorzító eszközöket is használt, például a wah-wah pedált és a fuzzboxot, melyeket saját kísérletező ötleteikkel egészítettek ki (például a felvett hangot egy Leslie speakeren küldték át). Még egy fontos újítás volt, hogy McCartney basszusszólamait „vonalról” vették fel, vagyis a hangszer kimeneti jelét közvetlenül a keverőpultba vezették ahelyett, hogy mikrofont használtak volna. Míg a mikrofonos eljárás természetesebb hangzást eredményezett, McCartney újítása a basszusgitárnak egészen más hangzást adott. A leggyakrabban alkalmazott megoldás általában az volt, hogy a basszusgitár szólamát vették fel utoljára, az erősítőt a stúdió közepére állították, a mikrofont pedig néhány centiméterre tőle helyezték el.

„A Bors őrmester volt talán az egyetlen Beatles-album, aminek az ötlete az én fejemből pattant ki – állítja Paul McCartney, majd folytatja visszaemlékezését – igen, az én ötletem volt azt mondani a srácoknak: „Mi lenne, ha beöltöznénk egy kicsit, kreálnánk magunknak egy alteregót, hiszen mi vagyunk a Beatles és kezd elegünk lenni belőle… Akárhányszor jön egy dal, úgy énekled el, ahogy John énekelné. Akárhányszor jön egy ballada, olyan lesz, ahogy Paul énekelné. Miért is nem jövünk elő pár hihetetlen alteregóval és gondoljuk azt, hmm… hogyan is énekelné ezt Ő? Hogyan értelmezné Ő ezt a számot?” Ez pedig szabaddá tett bennünket. Elképesztően felszabadító dolog volt ezt csinálni.” Az álcázás és a személyiség megváltoztatása iránt egyébként mind a négyen érdeklődtek, hiszen - mint ahogyan az a fentiekből is kitűnik - a világ legismertebb emberei közé tartoztak. Paul McCartney egyébként két albumot nevezett meg, melyek a legnagyobb hatást gyakorolták a Sgt. Pepperre: a The Beach Boys Pet Sounds és Frank Zappa Freak Out! című albumát.

Paul McCartney 1967-ben (forrás: Pinterest)

A Sgt. Pepper felvételeinek ideje sok fontos zenei újítás felfedezésével esett egybe, melyek nem csak a Beatles kreativitását dicsérik. Bob Dylan, Frank Zappa, Phil Spector és Brian Wilson munkái kitágították a dalszerzés és a felvételi technikák lehetőségeinek határait. A stúdió- és felvételi technikák addig is magas színvonalat értek el, de még nagyobb fejlődésre is volt lehetőség. A dalszerzés régi hagyományai elavultak, a dalszövegek összetettebbé váltak és a dalok is hosszabbak lettek (például Bob Dylantől a Like a Rolling Stone, a Desolation Row és a Sad-Eyed Lady of the Lowlands).

A Sgt. Pepper-re jellemző a hangszerek gondosan kidolgozott szólama – például a klarinétegyüttes a "When I'm Sixty-Four" című dalban – és a stúdióeffektek nagymértékű használata, mint például a visszhang, a zengetés és a visszafelé lejátszott szalagok. Ezek létrehozásában nagy szerepe volt George Martinnak és a hangmérnököknek.

A felvételek alatti néhány nézeteltérés egyike a "She's Leaving Home" felvétele közben jelentkezett: McCartney csalódott volt, amikor Martinnak más elfoglaltsága akadt és nem ért rá megcsinálni egy hangszerelést; ezért a munkát egy szabadúszó karmesterre, Mike Leanderre bízta – a zenekar történetében először és utoljára fordult elő, hogy más karmesterrel dolgozott, kivéve néhány nagyzenekari rájátszást a Magical Mystery Tour című filmhez (Lewinsohn szerint 1967. október 12-én), amelyet szintén Leander vezényelt le.

A zenekar és George Martin a "Lucy in the Sky with Diamonds" című dal felvétele közben. (forrás: Pinterest)

A Grammy-díjjal jutalmazott borító (lásd feljebb is) Robert Fraser és McCartney közös munkája, a terveket Peter Blake, a fotót pedig Michael Cooper készítette, és híres emberek kartonból kivágott, színes, életnagyságú képei láthatóak rajta; a popzene történetében először a dalok szövege is rajta volt a hátsó borítón. Maga a Beatles pedig Bors őrmester zenekarának jelmezébe, szaténből készült, színes katonai egyenruhákba öltözött.

Robert Fraser művészeti vezető híres londoni műkereskedő és az Indica Galéria vezetője volt. Szoros barátságot kötött McCartneyval, és csak az ő tanácsára vetették el eredeti borítótervüket, egy pszichedelikus festményt, amelyet a The Fool nevű csoport készített volna el.

Fraser a modern brit képzőművészet egyik legsikeresebb személyisége volt az 1960-as években és azután is. Azt mondta, hogy a The Fool munkája nem elég jó és hogy a designjuk nemsokára kimegy a divatból. Meggyőzte McCartneyt, hogy ne velük csináltassa meg a borítót, és felajánlotta segítségét a munkában; ő javasolta, hogy alkalmazzanak egy elismert képzőművészt, ezért bemutatta a zenekarnak Peter Blake-et, aki a feleségével közösen elkészítette a híres borítót, amit „Az emberek, akiket szeretünk” címen is ismernek.

Blake szerint az eredeti ötlet az volt, hogy fényképezzék le Bors őrmester zenekarát, amint egy parkban játszanak; ebből alakult ki fokozatosan a borító ma ismert formája: a Beatles Bors őrmester zenekaraként, körülöttük példaképeik életnagyságú kartonfiguráival. Mellettük volt a négy zenész viaszfigurája, melyeket a Madame Tussauds panoptikumból kértek el, ezeken úgy néztek ki, mint az 1960-as évek elején.

A kollázsban több, mint 70 híres ember szerepelt, írók, zeneszerzők, filmszínészek és (Harrison kérésére) több indiai guru. Ringo Starr nem szólt bele a borító munkálataiba. A végleges elrendezésnél rajta volt Marlene Dietrich, Terry Southern író, Bob Dylan, Aleister Crowley, Edgar Allan Poe, Oscar Wilde, Marlon Brando, Stan Laurel és Oliver Hardy és a sokat vitatott humorista, Lenny Bruce. Ott volt még a Beatles eredeti basszusgitárosának, Stuart Sutcliffenek a képe is.

Az album csomagolása volt az egyik első „kinyitható” borító, ki lehetett nyitni, mint egy könyvet, és a sárga háttér előtt, katonai ruhákban látható zenekar képe tárult a hallgató szeme elé. Ez azért volt, mert a Beatles eredetileg egy dupla albumot akart kiadni. A borítót terveit már a nyomdába adták, amikor rájöttek, hogy csak egy albumra elegendő dal van kész.

A kollázst Blake és felesége Michael Cooper londoni stúdiójában készítette el, 1967 márciusának utolsó két hetében. A borító fényképét Cooper 1967. március 30-án, egy háromórás, esti fotózáson készítette. McCartney elismerte, hogy a fotózás alatt a Beatles két tagja épp „utazott”, LSD hatása alatt volt. A borító készítésének költsége 2867 font, 25 schilling és 3 penny volt – ez akkoriban horribilis összeg volt, egy hagyományos borító költségeinek százszorosa.

A borító egyik leghíresebb paródiája Frank Zappa és a The Mothers of Invention We're Only in It for the Money című albumának borítója (McCartney először letiltotta Zappáék borítóját, de később megenyhült, és engedélyezte).

A Beatles kísérletező korszaka 1965-ös Rubber Soul című albumukkal kezdődött. Ezalatt új hatásokkal (a hindu filozófia, különböző drogok, leginkább marihuána és LSD) és hangszerekkel (hagyományos komolyzenei hangszerek és a szitár 1965-től, a Mellotron 1966 végétől és a szintetizátor 1969-ben) gyarapodott zenei világuk, melyek segítségével képesek voltak az egyszerű popnál sokkal művészibb zenét csinálni. A Sgt. Pepper ezt a hagyományt folytatta, hangzásában és formájában még újszerűbb lett, mint a korábbi albumok.

A következő album, a Magical Mystery Tour dalai stílusukban nagyon hasonlóak a Sgt. Pepper dalaihoz, de 1968-ban, két év pszichedelia után a zenekar visszatért a hagyományosabb zenei formákhoz. Néhány dal, amit a Sgt. Pepper felvételei idején vagy néhány hónappal azután rögzítettek, a Magical Mystery Touron, három másik pedig a Yellow Submarine című, az azonos című rajzfilmhez készült filmzene-albumon jelent meg ("Only a Northern Song", "Hey Bulldog", "It's All Too Much").

A zenekar tagjai nem csak zeneileg, de külsőleg is rendesen megváltoztak... (forrás: moviepilot.com)

1966 és 1967 fordulóján felvettek két dalt, amelyek nem kerültek fel a Sgt. Pepperre: ezek a Strawberry Fields Forever és a Penny Lane. Mivel akkor már viszonylag régen nem jelent meg új kislemez és a turnézást is abbahagyták, George Martinra nagy nyomás nehezedett mind az EMI, mind pedig a Capitol részéről. Vonakodva bár, de 1967. február 17-én (az USA-ban 13-án) megjelent a két A-oldalas kislemez. A Beatles szokásainak megfelelően Nagy-Britanniában a két dal nem jelent meg nagylemezen, viszont a Magical Mystery Tour amerikai nagylemez változatán három másik kislemezdallal szerepeltek (Nagy-Britanniában a Magical Mystery Tour dupla középlemez formátumban jelent meg, hat dallal). De ez már - ahogy mondani szokták - egy másik történet...

Dalok: