Az az igazság, hogy nagyon nehéz helyzetben voltam ezzel a kritikával kapcsolatban. A Steel Panther zenekar a ’80-as évek glam/hair metal stílusának amolyan XXI. századi zászlóvivője és minden kellemes vagy éppen kellemetlen pillanatának felelevenítője, a Sunset Strip-hangulat első számú hiteles tolmácsolója. 

Első tényleges értelemben vett nagylemezük, mely még 2009-ben jelent meg Feel The Steel címmel, kétségtelen tény, hogy mindezidáig a legjobb alkotásuk is egyben. Előtte ’Metal Skool’ néven működtek, Hole Patrol címmel 2005-ben adtak ki – saját erőből – egy 9 számos albumot; a két lemez megjelenése között eltelt évek során aztán egyre népszerűbbek lettek, majd 2008-ban váltak hivatalosan is Steel Pantherré.

A bemutatkozó nagylemezzel rendesen megnövelték rajongóbázisukat, a folytatásra nem kellett sokat várni, 2011-ben már érkezett is a Balls Out, ami habár egy fokkal halványabb volt az előző anyagnál, így is tartogatott szórakoztató pillanatokat. A 2014-es harmadik album, az All You Can Eat aztán rendesen megosztotta a rajongókat, és nem csak a borító miatt – jómagam is éreztem, hogy mintha a minél irreálisabb és a helyenként már-már tenyérbe mászóan idegesítő szövegekre több hangsúlyt fektetnének, mint arra, hogy a témák igazán fogósak legyenek, ugyanis erre az első két album esetében nem volt semmi panasz. Persze akad rajta néhány elviselhető és megmosolyogtató, vagy éppen megbotránkoztató tétel, mégis felejtőssé vált számomra, éppen ezért is vártam a Lower The Bar című korongot, bízva egy esetleges felemelkedésben és kisebb csodákban is.

Azonban a megjelenés előtt közzétett dalok hallatán nem kicsit kellett csalódnom, egyedül talán a Poontang Boomerang hallatán tudtam elismerően bólogatni, annak ellenére, hogy a refrénbe akarva-akaratlanul is (de valószínűleg akarva, teljességgel tudatosan) becsúszott a Warrant Cherry Pie című slágerének harmóniája is.

Egyébként a március 24-i megjelenéssel (pont a névnapom...) egy időben a teljes album elérhetővé vált a YouTube-on, így bárki meghallgathatja a standard verzió mind a 11 dalát, melyek összképe sajnálatos módon elég vegyes. Kérdés, hogy még mindig olyan slágeres, fogós témákat írnak-e, mint eddig? A válasz igen, ám ott van az a bizonyos „de” – ugyanis megteszik mindezt, csak az előző anyagokhoz képest szürkébben és középszerűbben.

A legnagyobb hibája az albumnak az, hogy nincsenek rajta Death to All But Metal-, If You Really, Really Love Me- vagy Fat Girl (Thar She Blows)-kaliberű, igazán kiugró pillanatok. Töredelmesen bevallom, hogy csak negyedszerre sikerült teljes egészében végighallgatnom a standard változatot, és a Goin’ in the Backdoor – Poontang Boomerang – That’s When You Came In – Wrong Side of the Tracks négyesen kívül nem kimondottan sok minden maradt meg, ezekből is legfeljebb csak pillanatok, főleg a refrénekből. Úgy tűnik, nem kicsit fogott ki rajtam ez az album, azt viszont nem tudom senkinek és semminek a számlájára írni, hogy mi történt és miért.

Az viszont tény, hogy Michael Starr még mindig a színtér egyik legjobb énekese, Satchel játékában meg ott a teljes hajmetal-aranykor a Bon Jovitól a Mötley Crue-n át a Whitesnake-ig, illetve a már jól megszokott, altesti poénokra épülő szövegek is adottak, a messiásként várt beteljesülés ezúttal elmaradt, hasonlóan az előző produktuméhoz.

Ennyi erővel azt is simán mondhatnám, hogy ez a lemez rossz, azonban ez így messze nem igaz, a már említett dalokon kívül akad még rajta pár – lehet, hogy nem kimondottan emlékezetes, de figyelemre méltó – pillanat, kezdve a dögös riffelésektől a Cheap Trick-feldolgozáson át a Now the Fun Starts pszichedelikus rockba hajló pillanataiig. Előfordulhat, hogy én változtam meg az évek alatt, de tény, hogy a zenekar is hasonlóképpen cselekedett… bízzunk benne, hogy még semmi nincs veszve és nem kezd el kifulladni a zenekar, ugyanis ehhez – szerintem legalábbis – még túlságosan is korán lenne.

A bandára egyébként mindig is valamilyen szintű tisztelettel tekintettem, mert példátlan pontossággal és tökéletességgel művelik azt, ami – legalábbis innen visszanézve – a ’80-as években elég ciki és nagyon is műanyag volt, mégis milliókat tudott magával ragadni.

Sokszor leszögezték már, hogy nem paródia zenekar és semmiképpen nem gúnyt űzni akarnak a rájuk hatást gyakorolt csapatokból, előadókból, amit viszont a színpadon látunk, és az interjúkban olvasunk, egyáltalán nem kell komolyan venni!

Elég sokat gondolkodtam a 4, illetve az 5 pontban is, de Isten lássa lelkemet, bízom benne, hogy lesz ez még jobb is… Igazából - legalább - egy ilyen korong minden zenekarnak kell. Lehet, hogy évtizedek múlva egy megkerülhetetlen klasszikusként fogjuk emlegetni. Legyen is igazam...! ;)

Emlékezetes dalok: Goin' in the Backdoor, Poontang Boomerang, That's When You Came In, Wrong Side of the Tracks (Out in Beverly Hills)

Felejthető dalok: az összes többi, bár akad egy-két enyhítő kivétel, körülmény. Bocs, de ez most nagyon nem jött össze... Lehet, hogy bennem van a hiba, hátha másoknak pont ez az album tetszik legjobban a bandától. Mindenesetre várom azt a pillanatot, amikor maximálisan betalál. Már ha lesz ilyen...

Pontszám: 6/10 - de igazság szerint nem nagyon áll távol az 5-től...

Dalok: