Klasszikus! Guns N' Roses: Appetite For Destruction (1987)

Egy 30 éves album története

2017. július 21. - Blind Man

Az 1987-es év felettébb jónak számított a rock, illetve metal zene kedvelői számára. Ebben az évben jelentette meg második albumát a Faith No More (Introduce Yourself), új koronggal jelentkezett a Mötley Crüe (Girls Girls Girls), hatalmasat robbantott Permanent Vacationjével az Aerosmith, de ebben az évben jött ki a Whitesnake két legnagyobb slágerét tartalmazó klasszikusa (melyet lazán csak a zenekar neve után kereszteltek el, manapság 1987-ként hivatkoznak rá...), de a KISS Crazy Nights című alkotása, illetve a Def Leppard szó szerint is Hisztérikus sikert kiváltó lemeze szintén az év legismertebbjei közé tartozik, hogy az Anthrax Among The Livingjét és a Helloween Keeper Of The Seven Keys Part I című mesterművét már ne is említsem... Csupa-csupa időtálló alkotás, amik a mai napig meghatározzák sokak életét, zenehallgatását. Nem tagadom, hogy rám is nagy hatással voltak ezek a művek.

Akadt azonban egy album a rengeteg között, ami ha csak lassan is, de rendesen felforgatta a világ zenei életét, megváltoztatott és túlszárnyalt minden addigi elképzelést, hasonlóan a Beatles Bors őrmesteréhez. Ez volt a Los Angeles-i Sunset Strip kicsiny, ámde lelkes csapatának, a Guns N' Rosesnak bemutatkozó albuma. 54 perc, 12 időtálló klasszikus rocksláger, közülük is három mindenképpen a legnagyobbak között van... Ismerjük meg a világ egyik legsikeresebb (rock)zenei albumának hiteles történetét!

Hard rock, punk rock, blues, metal és stadionrock = Appetite For Destruction! Ha nem hiszed járj utána, és rájössz majd Te is. Nem elhallgatható tény, hogy a lemez bizony nem volt kimondottan sikeresnek mondható a megjelenése idejében. Ahogy már a legjobb, legfontosabb külföldi rockalbumokat összegyűjtő 10-es listán (ahol "csak" a tizedik helyre soroltam a korongot...) is írtam, egészen a rádióbarát verzióra vágott Sweet Child O' Mine lejátszásáig szinte tudomást sem akartak venni a lemezről, a Geffen Kiadó korifeusai pedig minél előbb egy új anyagot akartak kisajtolni a bandából. (Ez egy évvel később meg is született, a Lies c. EP-kiadvány képében.) Megjelenése után egy hónappal (1987. augusztusának utolsó hetében) a szerénynek mondható 182. helyen nyitott a Billboard 200-as listáján, és egészen 1988. augusztus 6-ig nem ért el előkelő helyezést, miután a zenekar alaposan megturnéztatta az anyagot és sikerült kiharcolniuk némi rádiós és tévés játszási lehetőséget a kislemezekként kiadott Welcome To The Jungle és Paradise City számokkal. Négy héten keresztül állt az albumlista első helyén, összesen pedig 147 hetet töltött a Billboard 200-as listán. 2008-as szeptember havi adatok alapján 18-szoros platina az Egyesült Államokban, több mint 18 millió eladott példánnyal pedig az ország tizenegyedik legkelendőbb zenei albuma lett. A Billboard kimutatásai szerint a világ legtöbb példányszámban elkelt debütáló albuma címet is magáénak tudhatja.

Tom Zutaut 1986-ban leszerződtette a zenekart a Geffen kiadóhoz, csupán egy bökkenő akadt: a hírhedten kezelhetetlen zenekart senki nem kívánta menedzselni. A srácok megbízhatatlanok voltak, állandóan részegek, teljesen el volt k*rva az agyuk a drogoktól, állandóan valami balhéba keveredtek. A profizmusnak még csak a szikráját sem mutatták, így senki nem volt hajlandó időt és energiát fektetni a csapatba. Alan Niven sem akart dolgozni velük, hiszen semmi jót nem hallott felőlük. Tom azonban meggyőzte, hogy egy bulin nézzék meg a zenekart.

(Az eredeti borítóterv. Miután több kereskedő megtagadta ezzel a borítóval az album forgalmazását, így a kiadó kompromisszumra kényszerült, és a képet a lemezborító belsejébe rakták.)

Alan Niven visszaemlékezése szerint Axl egy kib****tt skót szoknyában rohangált a színpadon, Izzy remek játéka és Ketih Richards-szerű flegmasága tűnt fel neki leginkább, valamint az, hogy Ő és Duff tartották egyben a bandát, amiben megvolt a jóféle Stones-os groove. A Tomtól kapott demóról egyből lejött Alan-nek, hogy Slash bizony tud játszani, Axl hangja pedig máshoz nem is hasonlítható – egyedi és különleges. Igaz, hogy nem voltak egy Jourey, vagy egy Def Leppard, így a rádióknál nem sok esélyük volt. "Ha sikerül egyben tartani a csapatot, ha rá lehet venni őket a profi munkára, akkor egy kisebb underground siker azért bennük van." Niven elmondása szerint aki már akkor biztosra vette, hogy a Guns be fog futni, az szimplán hazudik.

Alannek persze minden szempontot meg kellett vizsgálnia, mielőtt elvállalta volna a csapatot. Elmondása szerint elképesztően mélyen voltak, olyannyira, hogy azon a helyzeten már csak javítani lehetett – egy kis siker is siker: neki is, nekik is. Az első megbeszélésen csupán Slash és Izzy tisztelték meg a férfit, ám utóbbi annyira a kábítószerek hatása alatt volt, hogy néhány perc alatt elaludt – ülve. Végül aztán megegyeztek, a balhék azonban tovább folytatódtak. Egy Alice Cooper elé lekötött bulin a frontember meg sem jelent, Duff és Slash énekelték végig a koncertet. " A többiek viszont szimpatikusak voltak, úgyhogy elkezdtünk dolgozni." – mondja Niven, aki mindössze három hónapot kapott arra, hogy munkaképes zenekart faragjon a Gunsból. Minden a Live ?!*@ Like a Suicide EP megjelenésével kezdődött: ebben az esetben egy rég bevált trükköt alkalmaztak, mikor is a stúdióban felvett dalokra egy másik koncertalbumról kevernek közönségzajokat. Az anyagot a Geffen finanszírozta, kivülről azonban független kiadós tevékenységnek (UZI Suicide kiadó) tűnt a dolog.

Az alig 20 perces kiadvány 4 dalt tartalmazott, ebből kettő feldolgozás, (Rose Tattoo – Nice Boys, Aerosmith – Mama Kin) kettő pedig saját szerzemény (Reckless Life, Move To The City) volt. A lemezből 30 ezer példány készült, Los Angeles környékén pedig viszonylag gyorsan el is keltek, szóval a közönségigény elég komoly volt irántuk, már csak egy nagylemez volt hátra, ám a fiúk rendre elutasították a Tom által bemutatott, nevesebb producereket, (még a legendás Paul Stanleyt is, aki állítólag bele akart nyúlni a dalokba, ez pedig nem tetszett a srácoknak). A keménykezű menedzser, Niven sem tudta jobb belátásra bírni a bandát, végül aztán Zutaut oldotta meg a helyzetet azzal, hogy leszerződtette Mike Clinket, aki többek között az UFO Strangers In The Night című koncertanyagán végzett munkája révén és az Eye Of The Tiger című ultrasláger miatt lett ismert. Előbbi alkotást pedig egytől-egyig imádták a srácok...

A méltán népszerű producer addig inkább pop/rock lemezeken dolgozott, korábban soha nem került össze még csak hasonló csapattal sem - a srácok ízig-vérig rockerek voltak, akik élték is a rock 'n' rollt.
"El kellett nyernem a bizalmukat." - mondja Mike Clink, akivel kezdetben kimondottan óvatosak voltak, idővel aztán mindannyian feloldódtak a stúdióban, hiszen a zenekartagok nagyon jól kijöttek egymással. A drogozást, piálást megtiltották nekik, így teljes tisztaságban folytak a felvételek reggeltől estig - hogy aztán elkezdődhessen a hajnalig tartó ereszd el a hajam! Aki azt hinné, hogy ezek után napokig állt a felvétel, téved: a fiúk másnap reggel időben ott voltak a stúdióban. A producer elmondása szerint igazi banda voltak: mindig együtt lógtak, mindent együtt csináltak."

Igazi régisulis, a korai Aerosmith-albumokhoz hasonló korongot álmodtak meg, ráadásul már kész voltak olyan dalok is, amiket nem akartak feltenni az első lemezre: ilyen volt például a Don't Cry. A később óriási sikert aratott, a Use Your Illusion I-en helyet kapott November Rain is készen volt már akkoriban, Zutaut azonban lebeszélte a frontembert arról, hogy feltegyék az albumra. "Vagy nyolc órán át vitáztam ezen Axllel, mire engedett. Végül csak megértette, hogy az Appetite nyers jellegéhez nem passzol ez a két dal."

És ugye ott volt már a Sweet Child O' Mine, ami Mike szerint azért a lemez utolsó harmadába került, mert a rádiósok azonnal felkapták volna, ők pedig a keményebb nótákkal akarták felfuttatni a zenekart. A szakember jól ismerte a rádiósokat, akik elmondása szerint csak az első 3-4 számot hallgatják meg egy új albumról, és rögtön a dallamosabb, slágergyanúsabb témákat kezdik el keresni rajta. (Nem vitatom az állítást, van benne igazság, főként azokra az időkre visszatekintve...)

Mike azt mondta a Kiadó egyik promóciós munkatársának, hogy van a lemezen egy dal, ami listavezető sláger lesz az egész világon. Nem árulta el neki, melyik az, ám az anyag meghallgatása során emberünk nem találta meg. Ez természetesen a Sweet Child O' Mine volt, történetét pedig nagyon is jól ismerjük.

A banda leszerződtetésekor már a lemez legtöbb száma készen volt, de a Patience például a felvételek közben született a stúdióban. A két fő dalszerző Izzy és Slash volt - Axllel karöltve - de Duff is vitt ötleteket, sőt egy teljes dalt is megírt: ez volt az It's So Easy. (A basszer életrajzi könyve is ezen a címen jelent meg.) A Patience kapcsán Zutautnak eszébe jut, amikor először hallotta Izzytől a stúdió előterében: "...csak kapirgált a gitárján. Aztán az egyik témára felkaptam a fejem. Elkezdte énekelni, mert már ott volt a fejében. Atyám, ez is milyen szám, simán listavezető lesz! Ez a srác meg csak így előkapja, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga."

A szakember tudta, hogy a fiúk hatalmas dolgokra képesek, csak nem akarta, hogy hamar rádiós, balladás banda legyen belőlük. Szerencsére ebben is szövetségesre lelt Slashben, a többi pedig már a jövő zenéje, ahogy mondani szokás...