Az eheti tízes lista ismét albumokat vonultat fel, most azonban nem kimondottan egy előadó diszkográfiájából válogattam, hanem a rock műfaj általam legjobbnak és legfontosabbnak vélt lemezeit gyűjtöttem össze.
Tisztában vagyok vele, hogy rengeteg alkotás hiányzik, Jimmi Hendrixtől a Led Zeppelinen át egészen a Bon Jovi-ig és a Mötley Crüe-ig nem egy meghatározó előadó nem egy meghatározó korongja nem került fel. Vádolható lehetnék némi részrehajlással is a '80-as évek felé, hiszen akárhogy is nézem - a legtöbb induló a kedvenc zenei évtizedemből származik. Sűrű elnézések helyett azonban azt kérem, hogy mindenki nézze és olvassa örömmel és élvezettel a listát, adja át magát a gitároknak és a doboknak!
10. Guns N' Roses: Appetite For Destruction (1987)
A zenekar 1987-es bemutatkozó albuma igazi sikertörténetet tudhat magáénak. Műfaji szempontból rendkívül sokszínű, hiszen egyesíti magában a hard rock, a punk rock, a blues, a metal és stadion rock stílusjegyeket. A Billboard albumlistán az első helyre jutott, és világszerte nagy sikert ért el, a mai napig 38 millió példány kelt el belőle. A Rolling Stone magazin Minden idők 500 legjobb albumának listáján a 61. helyre sorolták, a „minden idők 100 legjobb bemutatkozó albuma” c. listán pedig a negyedik helyet kapta. Több kritikus és rajongó is az egyik legjobb rock-lemeznek tartja, szerepel az 1001 lemez, amit hallanod kell, mielőtt meghalsz című könyvben.
Olyan slágereket köszönhetünk ennek a lemeznek, mint a Welcome To The Jungle, a Sweet Child O' Mine, vagy a Paradise City, ám a megjelenés idejében egyáltalán nem bizonyult akkora nagy durranásnak, mint amekkora később lett. Tudniillik, a Billboard listán - mielőtt még első lett volna - az igen szerény, 182. helyen nyitott, egy év alatt pedig 250 ezer példány kelt el belőle. A Geffen Kiadó főnöksége hatalmas buktának vélte az albumot és minél előbb be akarták fejezni a promóciót, majd stúdióba zavarni a zenekart, hogy készüljön el a második lemez. A bandát végül a Sweet Child O' Mine rádióbarátra vágott verziója robbantotta be a köztudatba, a többi pedig már történelem, ahogy mondani szokták...
9. Scorpions: Love At First Sting (1984)
Akinek esetleg nem ugrana be, annak elmondom, hogy ezen a lemezen van a Rock You Like a Hurricane is. Így már megvan, igaz?! Ha nem, az sem baj, érdemes előkapni és végighallgatni, ugyanis van még rajta temérdek jó dal az egyik legismertebb Scorpions-nóta mellett. A nagyívű balladák közé fűzött glam rock/metalos jellegű album elsősorban az amerikai piacot célozta meg, és még elődjénél, a Blackoutnál is nagyobb sikereket ért el.
Úgy tűnik, nem kicsit jött be nekik ez a húzás, hiszen a 3 és fél millió eladott példányból 3 millió kapásból az Államokban kelt el, köszönhetően a rádióbarát, sláger orientált hangvételnek. Bármilyen furcsa is, de ez már a kilencedik albumuk volt... sajnos a 4 évvel később megjelent Savage Amusement már nem tudta megismételni ezt a példátlan és kiugró sikert, viszont a '90-es Crazy World, rajta a Wind of Change-dzsel valamilyen szinten képes volt rá. Mindenféle szempontból úgy érzem, hogy helye van ezen a listán, hiszen rendkívül szegények lennénk, ha nem született volna meg.
8. Queen: A Night At The Opera (1975)
Egy ilyen listáról nem hiányozhat Queen-album, ez biztos. Hatalmas gondban voltam, melyiket válasszam, hiszen létezik ennél keményebb hangzású albumuk, viszont változatosság szempontjából talán a legtökéletesebb. Ebben a bejegyzésben írtam róla kicsit bővebben.
7. Def Leppard: Pyromania (1983)
A Süket Leopárdok harmadik stúdióalbuma volt az addigi legnagyobb sikerük, követőjével, a Hysteria-val pedig végleg beírták magukat a rocktörténelem nagykönyvébe. 1983 végére már 6-szoros platinalemez státusszal büszkélkedhetett, az év második legnagyobb példányszámban elkelt albuma lett - csupán Michael Jackson Thriller című korongja tudta megelőzni. A fiúk megállíthatatlanok voltak, 4 évvel később pedig leszállították a Hisztérikus sikert aratott, 6 slágert tartalmazó utódot - véleményem szerint mégis ez az album a jobb, hiszen inkább kísérletezősebb, mintsem megfontolt módon populáris, ellentétben a folytatással.
4 slágert termelt ki az album, karöltve a többi, szintén egytől-egyig kiváló dallal. A kislemezen megjelent dalok klipjeit rendszeresen sugározta az MTV, a zenekar ezek hatására talán még nagyobb sztárrá vált. A korong természetesen szerepel az 1001 lemez, amit hallanod kell, mielőtt meghalsz című könyvben, a Rolling Stone 500-as listáján pedig a 384. helyet szerezte meg. Masszív befolyású klasszikus, mindenképpen helye van itt. Mellesleg az egyik kedvenc pólómon az album borítója szerepel... :)
6. Alice Cooper: Trash (1989)
A színpadi horror és a sokk-rock nagymesterének ez már a 18. stúdióalbuma volt. Desmond Child producer irányításával egy Aerosmith- illetve Bon Jovi-ízű korong készült, igazi stadionrock dalokkal, himnuszokkal, kitörölhetetlen klasszikusok sorával. A legnagyobb sikerdal a Poison volt, a Mester ezzel a dallal 1977 óta először került ismét a slágerlisták első 10 helyezésén belülre.
A 80-as évek közepén kiadott Alice Cooper albumok nem hoztak számára olyan sikereket, mint a 70-es években megjelentek, így ez a korong igazi áttörésnek számított - tekintve, hogy főhősünk a 80-as évek során a mélypontról kapaszkodott fel, ám két album után sem akarták újra elfogadni. Ehhez nem más kellett, mint egy kiváló slágergyűjtemény, amit a hajmetal-éra egyetlen sztárzenekara sem tudott volna ilyen tökéletesen megalkotni. Az évtized legnagyobb szerzői és előadói is kivették részüket a munkálatokból, a közreműködők listája így fest - a teljesség igénye nélkül:
- John McCurry, Guy Mann-Dude, Joe Perry, Richie Sambora, Steve Lukather, Kane Roberts, Jack Johnson, Mark Frazier - gitár
- Hugh McDonald, Tom Hamilton - basszusgitár
- Bobby Chouinard, Joey Kramer - dobok
- Alan St. John, Paul Chiten, Steve Deutsch, Gregg Mangiafico - billentyűk
5. AC/DC: Back In Black (1980)
Kicsit több, mint fél évvel Bon Scott halála után került kiadásra a nyolcadik AC/DC stúdióalbum, melyen már az új énekes, Brian Johnson volt hallható. Igazság szerint felfoghatatlannak tartom, de ez a lemez - a maga 49 millió példányával - a világ legnagyobb példányszámban elkelt rockalbuma, valamint a világ 3. legtöbb példányban eladott albuma.
Igazából az addig megszokott AC/DC recept adott volt: könnyed, néha-néha bizony bulizósabb, lazább hangulatú, de mégis húzós rockdalok, melyek nem a bonyolultságukról, túltekertségükről híresek, valamint végtelenül egyszerű, csupán a dalcímekből álló refrének sokasága. Mindez elmondhatatlan sikereket hozott a zenekarnak, igazi világsztárokká váltak. Így is kell...!
Érdekesség: a Blog nevét az album egyik daláról kapta.
4. Pink Floyd: The Dark Side of the Moon
1973. március 24-én jelent meg a Pink Floyd első konceptalbuma, melynek központi témája a mindennapi életben ránk nehezedő nyomás, az idő, a pénz, a háború, az őrület és a halál. Egyesek szerint ez a zenekar legjobb munkája, olyannyira, hogy még a The Wall-nál is jobb - de mivel nálam az a lemez a banda non plus ultrája, ezért szerepel "csak" itt a Sötét oldal.
Világszerte 50 millió darab kelt el belőle, a második legtöbb példányszámban eladott zenei album. Többet nem is igazán érdemes mondani róla, egyszerűen végig kell hallgatni! Érdekességként jegyezném meg, hogy ha az albumot egyszerre hallgatjuk az Óz, a nagy varázslóval, a film képei gyakran szinkronban vannak a zenével és a szöveggel. Miután néhányan rájöttek erre, ezt a részt Dark Side of the Rainbownak vagy Dark Side of Oznak nevezték el. A zenekar szerint ez csupán véletlen. (Gyerekek, a drog rossz!)
3. Aerosmith: Permanent Vacation / Pump / Get a Grip (1987 / 1989 / 1993)
A kissé kiábrándító Done With Mirrors című visszatérő korong után akkorát robbant az Aerosmith, amekkorára senki nem számított. Bruce Fairbairn irányításával egy MTV-kompatibilis anyag született, mely rengeteg sláger mellett olyan kitörölhetetlen melódiákat tartalmaz, mint a Hearts Done Time, a Girl Keeps Coming Apart, vagy a Beatles-feldolgozás I'm Down, de említhetném még az instrumentális The Movie-t is. A banda másodvirágzását elindító lemez két utódja pedig még jobban sikerült, köszönhetően a slágergyáros Desmond Child állandó közreműködésének.
A Pump már jobban megfért az olyan Aerosmith-rajongó zenekarok kiadványai mellett, mint a Bon Jovi, a Guns N' Roses vagy a Mötley Crüe. Ezen a korongon már kísérletezősebb dallamok is fellelhetőek a jobbnál jobb, slágeresebbnél slágeresebb dalok között, sikere pedig még elődjénél is nagyobb volt.
1993-ban látott napvilágot a Get a Grip. Ekkoriban a zenei trendet már a grunge és alternatív rockzenekarok uralták, ám az Aerosmith népszerűsége töretlen maradt. Sőt, talán még nagyobbat is növekedett, mint korábban - köszönhetően a Liv Tyler és Alicia Silverstone főszereplésével készült klipeknek, melyek mind balladák voltak és talán a legnagyobb sikereket aratták. Annak ellenére, hogy megjelenése idejében megosztotta a kritikusokat, a rajongók máig a zenekar egyik legerősebb alkotásának tartják. Én is, karöltve az előző kettővel, ezért csaltam egy kicsit ezen a helyen. Sajnálatos módon csak a '97-es Nine Lives említhető még méltán a csapat stúdióalbumai közül, az utána következő két (Just Push Play, Music from Another Dimension) lemezt már nem az a banda csinálta, akit annak idején megszerettünk...
2. Pink Floyd: The Wall (1979)
Az 1979-ben megjelent Fal nem csupán egy konceptalbum volt, hanem bizony rockopera is. A kritikusok és a rajongók egybehangzó véleménye szerint is a zenekar egyik legjobb alkotása, később sok zenészt inspirált. Egyszerűen lehetetlen nem szeretni. Az Egyesült Államokban 11, míg világszerte 30 millió példány kelt el belőle, 1982-ben bemutatták az Alan Parker által - Roger Waters forgatókönyve alapján - készített musicalfilmet, legismertebb dalai a Comfortably Numb, a Mother és természetesen az Another Brick In The Wall.
A történet egy kitalált antihős, Pink életét mutatja be, akit a születése óta a társadalom mindig elnyomott: meghalt az apja (Anziónál a második világháborúban, ahogy Roger Waters apja is), túlzottan védelmező anyja mindentől távol tartotta, agresszív tanárai pedig megalázták őt és iskolatársait, így formálva őket a társadalom képére (innen a többször visszatérő kalapács-motívum). Pink saját fantáziájának világába menekül és egy képzeletbeli falat épít maga és a külvilág közé. Életében minden rossz dolog „egy újabb tégla a falban”. Alapos megfontolás után – hogy hogyan tömje be a fal üres lyukait – Pink egy ideig felfüggeszti a fal építését. Híres rocksztár lesz, megházasodik (Vera Lynn nem a felesége – a második világháború idején híres énekesnő volt), de túlzottan távolságtartó, állandóan turnézik, a rocksztárok életét éli, ezért a felesége megcsalja. Ezután úgy dönt, hogy folytatja a fal építését, amit végül siker koronáz.
A fal mögött Pink lassan megőrül. Nem tudja mit tegyen, de szembe kell néznie megerőltető életstílusával és drogfüggőségével. Hogy koncertképes állapotba hozzák, kábítószert adnak neki. Hallucinálni kezd, azt hiszi magáról, hogy fasiszta diktátor, a koncert pedig egy neonáci nagygyűlés, ahol az embereit a szerinte haszontalan rajongókra eresztheti. Lelkifurdalása nem hagyja nyugodni, ezért bíróság elé állítja magát, ahol arra ítélik, hogy rombolja le a falat. Az album ezután újra elkezdődne, az utolsó szavak („Isn't this where…”) azonban hirtelen megszakadnak. Az első dal, az In the Flesh? a mondat befejezésével kezdődik („…we came in?”).
1. Deep Purple: Machine Head (1972)
Nem, egyáltalán nem azért, mert ezen a lemezen van a legendás Smoke on the Water. Lehet, hogy most sok millió DP rajongó lelkébe gázolok bele, de annál a számnál fényévekkel jobbak is előfordulnak ezen az albumon, egészen pontosan 6 darab. Nem azt mondom, hogy a bandát meghatározó, már-már himnusszá vált sláger nem jó, de ideje lenne felkapni a fejünket olyan méltatlanul elfeledett klasszikusokra is, mint a Maybe I'm a Leo, a személyes kedvenc Pictures of Home és a Never Before, melyek mind az első oldalon helyezkednek el a Highway Star-ral együtt.
A zenekar második felállásának (Mk II) harmadik stúdióalbuma mindmáig a legsikeresebb alkotásuk. 2001-ben a Q magazin minden idők 50 legkeményebb albuma közé választotta, ugyanebben az évben a Ritchie Blackmore által megkomponált Smoke on the Water-riffet az évezred riffjének választották. Igazi mérföldkő a heavy metal kialakulásában, nélküle talán nem tartanánk most ott, ahol. Tessék végighallgatni!
