Mind a közelmúltban, mind pedig a közeljövőben legendás és veterán zenekarok, előadók anyagai jelentek és jelennek meg, új lemezzel jelentkezett és jelentkezik majd többek között a Deep Purple, a Body Count, Jorn Lande, a Mr. Big, Steven Wilson, vagy éppen az Accept. Kihagyhatatlan közülük Vincent Damon Furnier, azaz Alice Cooper legújabb alkotása, ami Paranormal címre hallgat. Hihetetlen, de igaz: a golfmániás sokk-rock legendának ez már a 27. stúdióalbuma, a 6 évvel ezelőtti Welcome 2 My Nightmare folytatása. Aki azt hinné, hogy Coop' Mester már nem tud meglepetéseket okozni, az minden bizonnyal téved, hiszen - habár az ultrasikeres, Trash című slágergyűjteményt már nem fogja újra leszállítani - akármennyire is fura, de ismét sikerült egy olyan dalcsokrot megalkotnia, amely egyetlen korábbival sem hasonlítható össze.

A koncertfelvételekkel megtűzdelt dupla lemezes kiadvány pár nappal a Fezen fesztiválon megrendezendő koncert előtt néhány nappal jelent meg, néhány dal pedig biztosan bekerül majd a programba, bár a felvonultatott tucatnyiból nem soknak van esélye erre, azért bizakodjunk... Habár nem vagyok rajongó és nem is követem a munkásságát, azért az elmúlt években mindig átfutottam az aktuális albumok recenzióit, melyek jobbára felemások voltak és nagy részük inkább a negatív felé tendált, így az előzetesen közzétett dalok és dalrészletek alapján mindinkább jobban vártam a Paranormalt.

"Szeretem a Paranormal címet, de ez igazából nem egy félelmetes anyag. Van pár ilyen nóta is rajta, de a paranormális kifejezés itt azt jelenti, hogy eltér a normálistól. Ez nem egy normális, szokásos Alice album. Bobbal úgy döntöttünk, hogy most nem lesz központi téma. Olyan dolgok vannak rajta, amelyek nekünk tetszenek, ilyen dalok, amiket bírunk.... A lemezkiadás aranykorának már vége. Van egy világnyi rajongóm, szerte a világban, és 45 évbe telt, mire ez kiépült. Szóval, amikor elkészítek egy új lemezt, az nekik készül. Nem igyekszem új közönséget toborozni. A már adott közönségnek játszom, és úgy gondolom, hogy az Aerosmith is ezt teszi, ahogy minden rendesen megalapozott banda a rajongótáborának zenél, nekik készíti a lemezeit." - ezt maga az előadó mondta pár hónappal ezelőtt, valamikor a lemez megjelenésének beharangozása körül.

A legendás Bob Ezrin producer szárnyai alatt készült ez a 12 (pontosabban 10+2) új dalt tartalmazó korong, melyen vendégeskedik a U2 dobosa, Larry Mullen, a ZZ Top gitáros Billy Gibbons, itt van még a Deep Purple-ből Roger Glover  is, Tommy Denander és Tommy Henriksen gitárosokról már nem is beszélve. De két dal erejéig feltűnik az eredeti tagság is... A második diszk bónusz koncertfelvételein az aktuális felállás is bizonyítja, mit tud, a csúcsra járatott, koncertprogramból kitörölhetetlen klasszikusok pedig már tényleg csak a vásárló, a hallgató cukkolására szolgálnak, igazából nem adnak semmi újat - a válogatásukkal és a hangzásukkal azonban semmi probléma nincs, csupán teljesen feleslegesnek érzem őket... Na, de vissza az eredeti témához, hiszen most a főkorongról van szó!

Akármennyire is vártam ezt a lemezt, egyáltalán nem vagyok vele maradéktalanul elégedett, és azt sem mondhatom, hogy előzetesként a legjobb dalokat sikerült kihozni. Az elsőként megjelent friss nóta a Paranoiac Personality volt, amit később a címadó követett. Előbbi szerencsére a lemez jobban sikerült tételei közé tartozik, és habár először nem voltam annyira elragadtatva tőle, most azt kell hogy mondjam, a Dead Flies, a Fallen In Love, a Private Public Breakdown és a The Sound Of A mellett az egyik legjobb és leghallgathatóbb szám, remekül eltalált refrénnel. Utóbbi az album nyitányaként szolgál és sajnos negatív értelemben meglepő: olyan, mintha öregségére teljesen meghülyült volna és átment volna pop rockba... Kezdésnek elég puha és sajnos nagyon lassan telik el az a 4 perc, még Roger Glover jelenléte ellenére is...

A folytatásban akadnak jobb-rosszabb pillanatok, sajnos eléggé felemás a korong színvonala. A következő track, történetesen a Dead Flies például tetszik, a morbid, horroros világú dalban már tetten érhető némi keménység, bár a zene nekem még mindig óvatos egy kicsit, viszont ha koncerten jól odarakják, akár hosszabb távon is a program része maradhat. A Fireball címe alapján rögtön a Deep Purple ugrott be, de hangsúlyozom, csupán a cím miatt. Nem értem, miért kellett ennyire széjjeltorzítani az éneket, így csak még inkább popos jelleget kölcsönöztek neki, ez pedig nem nagyon volt jellemző Alice Cooperre. Komolyan úgy érzem, mintha egy másik dimenzióba kerültem volna - és ez nem pozitívum ebben az esetben. Legalább a gitárjáték rendben van, csak ez az idegesítő tapsolás effekt ne lenne benne a dalban!

Mint már feljebb említettem, az elsőként kihozott Paranoiac Personality a lemez egyik legjobb dala, ami még azoknak is bejöhet, akiknek nem sikerült túljutni a Poison és a Feed My Frankenstein világán. A Fallen In Love valami hihetetlen módon emlékeztet a '70-es évekbeli Cooper dalokra, megfűszerezve némi frissességgel és újdonsággal. A cím alapján nagyon vártam és most az egyik kedvencem. Olyan húzós, bluesos beütésű tétel, ami egyetlen buliból sem maradhat ki! A Dynamite Road az, amit nem igazán tudok semmihez sem hasonlítani. Lehet, hogy a "nem tudom hova tenni" kifejezés jobban illene ide, de leginkább a country skatulyájába tudnám beszorítani, - ez pedig kiakaszt, a szövegmondogatós verzékkel együtt - hiszen van benne minden, ami kell: csajok és kocsik, a végére pedig még egy slusszpoén is jutott, csak éppenséggel fájt. Ha valamire, hát akkor a countrys megoldásra végképp nem számítottam...

Újabb személyes kedvenc a Private Public Breakdown, amiben tetten érhető a '70-es, '80-as évek világának keveredése a modern hatásokkal - mindez pedig egy érdekes és emlékezetes, óóózással felvértezett számot eredményez, aminek nagyon érdemes odafigyelni a szövegére, szinte látom magam előtt a sorokat, olyan hihetetlenül találóak. Amikor a Holy Water elkezdődött, nem tudtam, mit tegyek: először válogatott káromkodásokat akartam kiabálni, majd erőből megpofozni magamat abban a hitben, hogy álmodom, aztán mégsem tettem így, csak csendben kivártam, míg véget ér, jobb az mindenkinek. A Livin' La Vida Locára emlékeztető dalt a jó ízlés teljes hiányára hivatkozva inkább lehagytam volna a korongról... A Rats jól sikerült szövege és a gitárszólója ellenére valamiért nem kapott el annyira, pedig tempója az éppenséggel van, és a '80-as évek is érződnek benne, mégsem tudnék belőle egyetlen pillanatot sem felidézni. Szerencsére a The Sound of A pont a borultsága és a sötétsége miatt tudott megfogni. Alapból szeretem az ilyen dalokat, erre el is tudnék képzelni egy nagyon ütős klipet fekete-fehér képi világgal és persze hölgyekkel! A 10 dalból csupán négyre tudom azt mondani, hogy elmegy, ez pedig kicsit sem jó.

A második korong nyitányaként kapunk még két dalt az eredeti felállással (benne Michael Bruce gitáros-billentyűssel, Dennis Dunaway basszusgitárossal és Neal Smith dobossal), azonban ezeket már tényleg nem tudom hova tenni... Előfordulhat, hogy csupán jóleső nosztalgiából készültek, de például a Genuine American Girlről remélem, hogy csak egy jól irányzott vicc. Biztos van célpontja, de akárhogy is nézem, egyáltalán nem tudom komolyan venni ezt a valamit. Még A szürke ötven árnyalatára is utalást tesz a szöveg, ezek után pedig már végképp nem lehet lejjebb. Zenei világa szerencsére a '60-as, '70-es évek legszebb pillanatait idézi, csak hogy némi pozitívat is említsek. A You and All of Your Friendsre már elpusztultak a maradék agysejtjeim is, így az ének torzítása miatt itt már nem is kaptam fel a vizet, csak vártam, hogy véget érjen. A bónusz koncertfelvételekbe csupán csak bele-belehallgattam viszont - amellett, hogy semmi újat nem kaptam - legalább jól szórakoztam, a fiatalított kísérőzenekar kirobbanó formában van, csípőből hozzák (méghozzá tökéletesen!) a klasszikus slágereket, amik - elnézve a szettlistákat - vélhetően a Fezen-bulin is elhangzanak majd. Aki készül a koncertre, már kezdheti jegyezgetni a Paranoiac Personality szövegét, van esély hogy legalább ez az egy új dal elhangozzon majd az újak közül.

Sajnos ez az új album inkább csalódást hozott számomra, mintsem felhőtlen örömöt és elégetettséget. A bejelentése óta tűkön ülve vártam, az előzetes is biztató volt, azonban a tracklistának még csak a felére sem tudnám a jó, megfelelő jelzőt használni. Úgy tűnik tehát, hogy a jó öreg Alice Cooper nem vész el, csak átalakul - mint ahogy az a borzalmas borítón (ami legalább a valamennyire hűen tükröz egy-két dalt) is remekül látszik. Lehet, hogy ezt a felettébb változatos anyagot is keblükre ölelik majd az ős- illetve fanatikus rajongók (már ha egyáltalán még számolhat ilyenekkel...) viszont előfordulhat, hogy éppenséggel kiábrándulás lesz. Akik hozzám hasonlóan csak felületesen hallgatják, és csupán a School's Outra, a Million Dollar Babiesre, vagy éppen a Trashre esküsznek, vigyázzanak vele, ennyi szenvedést nem ér meg. Sajnos még Bob Ezrin producer sem tudta megmenteni a produktumot, ami számomra 5 pontnál most nem ér többet. A jövőre nézve nem tudom, beleférhet-e egy esetleges újabb korong, korai ezt még ilyenkor pedzegetni, ám nagy reményeket nem fűzök hozzá. Ez a tucatnyi dal éppenséggel nem áll távol a feledés homályába merüléstől...

Emlékezetes dalok: Dead Flies, Paranoiac Personality, Fallen In Love, Private Public Breakdown, The Sound of A

Felejthető dalok: az összes többi. Sajnos ezt az eresztést most nem igazán sikerült elkapni...

Pontszám: 5/10 - a jövőben minimum eggyel vagyok hajlandó emelni, jobb úgysem lesz, akárhogy is csűröm-csavarom.

Dalok: