Végtelen címmel április közepén jelent meg a székesfehérvári modern rock/metal vonalas Burnout új nagylemeze, ami a két évvel ezelőtti Új évezred rapszódia utóda. Erről annak idején írtunk, ITT el is olvasható, még mielőtt továbblépnél az aktuális anyagot boncolgató ajánlónkra. Hogy milyen lett a 11 új dal, melyek közül nem egyet már jól ismernek a csapat rajongói, sikerült-e szintet lépniük bármely téren is, valamint hogy mi köze az egész ajánlóhoz a Hooligansnek, az a hajtás után kiderül.

Na, mármost - csak hogy ilyen hirtelen felütéssel kezdjem -, a Burnout egyike azon bandáknak, akik még mindig jogtalanul leledzenek az undergroundban, ahelyett, hogy minimum a Road vagy a Depresszió bázisának szintjét hozva nyomulhatnának végig az országon fesztiváltól sportcsarnokig. Persze jó élet a klubélet, de olyan instant tökönrúgós nóták okán, mint az előző korong is volt például, nem a klubokban kéne nézőcsúcsokat döntögetniük, hanem a legnagyobb hazai fesztiválok színpadain. Nyilván vádolható lehetnék részrehajlással, hiszen jómagam fehérvári vagyok, ahogyan a banda is, azonban ilyenről egy pillanatig sincs szó! Ezek az arcok egyszerűen nagyon lelkes, profi zenészek, akik albumról albumra meglépnek egy bizonyos szintet, még akkor is, ha nem várnánk tőlük.

Így történt ez a negyedik, Végtelen címre hallgató album esetében is, ami viszonylag gyorsan, kicsit több, mint két évvel az előző után jött, újfent 11 friss dallal, melyek közül nem egy azonnal ható. A modern metallal nekem rendre az a bajom, hogy újat már nem igazán tud mutatni, hiszen valaki így is, úgy is megírta már, amit megírt, azt pedig legfeljebb elcsent formában hallom viszont, ami azért eléggé arcpirító... Mong Mátéék esetében is említhetnék nyilvánvaló hatásokat, de a hatalmas mennyiségű belefektetett energia feledtet mindent, ahogy az ízes gitárjáték is, ami sajátos karakterrel ruházza fel a csapat zenéjét.

Ahogy a zenei, úgy a szövegi oldalon is megfigyelhető a fejlődés, a srácok bátran nyúlnak komolyabb, másoktól esetleg még boncolgatásra váró, esetleg soha elő nem került témákhoz. Jó példa erre a finom, de mégis marcangoló Amíg élünk, amihez olyan hatalmas refrént sikerült kanyarítani, hogy egy hallgatás után rögtön dúdolja az ember. Aki egyébként a Rapszódia egyenes folytatását várja, azt ki kell ábrándítanom. Ezek a dalok egytől egyig bitang jók, egy pillanatig sem érezni rajtuk a görcsös erőlködést, vagy a kényszeres tenni akarást, sokkal inkább az ösztönösséget és az alázatot. Igaz, az összkép meglehetősen borús, komor, amit az egyébként rendkívül frappáns borítókép is maximális módon megtámogat. De akkor kicsit röviden a dalokról: a Túlélők frappáns lemezindító, ám én a Miért ne? igaz történeten alapuló csajozós sztorija nélkül is meglennék... A Szívrabló pofátlanul fogós, akár még Hooligans-slágernek is beillene, csak kár, hogy Csipáék évek óta nem tudtak ilyen kaliberű dalt írni. A Mindenért egyenesen rádiós játszásért kiált, hasonlóan az Amíg élünk és a Ha végig elkísérsz című tételekhez. Aki pedig a jól megszokott, mélyre hangolt döngölést szereti, annak ott a Sapiens, és a Nero - ezek valamelyest az előző anyag vonalát követik, de hordoznak új ízeket is, amik még véletlenül sem billentik negatív irányba a cuccot.

Azt hiszem, Varga Zoltán és a SongSong Production mesteri munkáját pedig már-már közhelyszámba menő lenne kiemelni - az ott készülő lemezek mindegyikének megszólalása a világszínvonalat súrolja, sőt! Megkockáztatom, hogy esetenként (mint ahogy itt is) még túl is szárnyalja... Ha nyolc pontot adnék, most viccelődhetnék azzal, hogy legyen fektetett nyolcas, de ez bizony egy hatalmas és vastag kilences. Ahogy a költő mondaná: ez jó mulatság, férfimunka volt - csak így tovább srácok!

Dalok:

1. Túlélők
2. Miért ne?
3. Szívrabló
4. Mindenért
5. Ha végig elkísérsz
6. Sapiens
7. Amíg élünk
8. Végtelen
9. Bolyongó
10. Nero
11. Száll a gép

Szerintem a legjobb dalok: Szívrabló, Mindenért, Ha végig elkísérsz, Amíg élünk, Neró

Pontszám: 9/10