A Depresszió - ahogy egyik új daluk címe is mondja - vérrel-verejtékkel küzdötte fel magát oda, ahol most tart, így azon kevés zenekarok egyike, akiket tisztelek és elismerek azért, amit csinálnak, még ha nem is vagyok megrögzött hívük. Tény, hogy a 2014-es A folyamat zajlik album óta képesek rendre magasabbra pakolni a lécet, de az, hogy nem teljes két évvel a Válaszok után című anyagot követően már itt is a folytatás (kilenc új dal a kilencedik nagylemezen, megjelent kilencedik hó kilencedikén, kapható kilencszázkilencvenkilenc forintért), ami enyhén szólva is biztonsági játéknak tűnt. Elsőre, ugyanis a rövid terjedelem miatt sikerült csont nélkül elkészíteniük eddigi legfogósabb és leggyorsabban ható dalcsokrukat.
Meglehet, érdemes lett volna némi érlelés és pihentetés után, esetleg a jövő tavasszal kijönni ezzel a koronggal, de hát ugye ami már megjelent, azt nehéz lenne nem megtörténtté tenni, úgyhogy inkább nézzük a napos oldalt, mivel itt egy lemez, ami nem akar mást, csak kikapcsolni és megengedni a felhőtlen szórakozást. Mert hogy tényleg arra hívatott, akármennyire is dühösnek hat a Venom kilép a Pókember-képregények kockáiból hatású borító és a Hogy lennél? című dal, s most nincs sem kötelező líra, sem pedig szigorúan megmondós dal, habár az ide-oda elrejtett üzenetek továbbra is jól ülnek. A zenei témák egytől egyig fogósak és élvezetesek, ebből a szempontból sikerült felülmúlni az elődöt, ahogy hangzásban és teljesítményben is, de ez talán nem is csoda: Varga Zoltán keze alól rendre világszínvonalú produktumok kerülnek ki és hát úgy tűnik, a zenekar megint megugrott egy olyan szintet, amit nem néztem volna ki belőlük.
Megmondom őszintén, szükség is volt erre a lemezre valamilyen szinten, mivel az elmúlt hetekben egy bizonyos zenekar - Voldemorthoz hasonlóan nem mondjuk ki a nevét - sokkal inkább egy újabb mélységet, semmint magasságot ütött meg azzal, amit hamarosan érkező új anyagának előzeteseként kihozott, és ezzel is elérte őket a rajongók és nem éppen rajongók együttes szitokáradata. Hozzáteszem, teljes joggal, hiszen harminc éve az olyanokat, mint most ők, lazán arcon köpték volna, erre végleg beállnak a dáridózós, megélhetési "sztárok" közé. Tehát nehéz igazán embernek maradni ebben a mai világban, de a továbbra is négyes felállásban nyomuló Depressziónak úgy tűnik, sikerül maradandót alkotni a csendben és zajban is. A fiatalságnak kell a kapaszkodó és az igazodási pont, erre pedig kétségtelenül ők, valamint a Road a legalkalmasabbak, remélhetőleg egyikük sem süllyed le arra a szintre, amikor azt mondja majd a gyerekzsúron, hogy szevasz, öcsém!
Halász Feri szövegei is érnek, ahogy kell, nagy örömömre kezdenek kilépni a kínrímekkel operáló Geszti-iskolából, ezt az áldásosnak egyáltalán nem mondható skatulyát pedig a folytatásban minden bizonnyal sikerül majd teljes mértékben levetkőzni, ugyanis a sorok is érezhetően egyre jobban lazulnak, érezhetően kevesebb a direkt pillanat. Töltelékdal egyáltalán nem akad a lemezen, de hát kilenc nóta között nehéz is lenne ilyet találni, egy ilyen dalcsokornak egyből hatónak kell lennie és a Nehéz szó bizony az is.
Annak ellenére, hogy szokatlan módon meglehetősen gyorsan készült el az anyag, egy szó panasz nem érheti, ugyanis a végletekig kimunkált, kellően zúzós és energikus, emellett pedig pont olyan emelkedett hangulatú, amilyennek elvárná az ember. Lehet, hogy érdemes lenne ezen a vonalon maradni, mert tényleg bejött, ezzel együtt remélhetőleg maradt elég muníció a következőhöz is. Hajrá!
Szerintem a legjobb dalok: Napos oldal, Elmozdíthatatlan, Embernek maradni, Különjárat, Hogy lennél?, Én leszek
Pontszám: 9/10
Tracklista:
01. Napos oldal
02. Elmozdíthatatlan
03. Bűnrészes
04. Embernek maradni
05. Csendben és zajban
06. Különjárat
07. Hogy lennél?
08. Én leszek
09. Vérrel-verejtékkel
