"Mi volt előbb, a zene vagy a szenvedés? Azért hallgattam zenét, mert szenvedtem? Vagy azért szenvedtem, mert zenét hallgattam? Az a sok lemez ilyen bús-nyavalygós faszit csinál az emberből?" (Nick Hornby)

Mai, mégis nosztalgikus | THE NIGHT FLIGHT ORCHESTRA: Aeromantic (Nuclear Blast, 2020)

2020. március 01. - Blind Man

the_night_flight_orchestra_aeromantic.jpg

Egyszerűen csak blöff-zenekaroknak hívom az olyan bandákat, akik habár ott vannak a rock/metal színtéren, nem feltétlenül a tradicionális hard/heavy vonalat követik, hanem inkább a dallamok, a design és az a lényeg számukra, hogy minél látványosabb és eladhatóbb legyen, amit csinálnak. Annak idején a glam csapatok jártak élen ebben, mostanában pedig az olyanok, mint a Lordi, a Ghost vagy éppen a hazai divideD, de ilyen még számomra a Beast In Black is, ahol igaz, hogy nagyon zúzósak a dallamok, de legalább ugyanannyira áthatja őket az italo disco hangulat is. (A Steel Panthert is mondhatnám, de ők konkrétan a glam-korszakot örökítik tovább, szóval inkább oda sorolhatóak be, amolyan egyrészt pionír, másrészt utolsó mohikán-jelleggel.) És hogy hol helyezkedik el a blöff-bandák sorában a THNFO?

Tulajdonképpen sehol, hiszen a Soilwork frontemberének csapata, miközben egyébként pazarul ülteti át a ’80-as évek legjobb dallamos rock és AOR-hagyományait a huszonegyedik századba, nagyfokú dallamtapadást idéz elő és még olyan előadókat is az ember eszébe juttat, mint Falco, kialakított egy teljesen egyedi világot, aminek legújabb állomása az Aeromantic.

thenightflight.png

Már az első nagylemez óta figyelemmel követem a zenekar munkásságát, és azt kell mondjam, kevés ennyire fejlődőképes, pláne tökéletes dalírási képességgel megáldott csapatot adott a rockszíntér ennek a világnak. Amikor pedig már úgy gondoltam, hogy a 2018-as Sometimes The World Ain’t Enough című albumot nem lehet túlszárnyalni (érted…), jön ez a csoda és olyan felejthetetlen darabokat hoz, mint a Roxette Good Karmáját megidéző Divinyls, vagy az elképesztően nagyívű és szívbemarkoló Transmissions, ami talán egy ’70-es évekbeli diszkóban sem vallana szégyent. Ugyanez elmondható az If Tonight Is Our Only Chance-ről is, ebből a négyből tényleg igazán nehéz úgymond telitalálatot választani.

Aki esetleg (egyébként teljes joggal) egyre diszkósabbnak gondolná őket, annak minden bizonnyal jól esik majd a verzében AC/DC-hatásokat is rejtő címadó (hatalmas, kitörölhetetlen refrénnel), a Golden Swansdownban pedig ismételten a mélyreható dallamoké és vokáloké a főszerep, nem beszélve a hat perces játékidő fölé csúszó epikus tételekről. Ilyen a nyitó Servants of the Air és a záró Dead of Winter is, ami után lehetetlen nem újra elindítani az albumot és ismételten felemelkedni, majd leszállni 2020 eddigi legjobb lemezével. Az pedig külön érdekes tényező, hogy mennyire izgalmas bekukkantani a dalok érzelmi világa mögé: az Aeromantic nem más, mint egy fájdalmakkal teli rockopera hömpölygő szintetizátorszőnyegekkel, húzós gitárokkal és felejthetetlen dallamokkal, mindez pedig teljesen mai, mégis nosztalgikus, mintha visszatértek volna a dicsőséges ’70-es, ’80-as évek.

Annak ellenére, hogy még az év első negyedén sem vagyunk túl, egy újabb igazán stabil kedvencünk már van és hát nagyon úgy néz ki, hogy bérelt helye lesz – legalábbis ebben a műfajban – az év végi listánkon, akárcsak két évvel ezelőtt.

Szerintem a legjobb dalok: Divinyls, If Tonight Is Our Only Chance, This Boy’s Last Summer, Curves, Transmissions, Aeromantic, Golden Swansdown, Dead of Winter

Pontszám: 10/10

rocker_affilate_01-851x315.jpg

Ha nem szeretnél lemaradni a legfrissebb hírekről és újdonságokról, akkor kövesd a blogot a Facebookon is! Köszönöm. :)

Már az Instagramon is ott vagyunk! - instagram.com/martongabona

A bejegyzés trackback címe:

https://maximumrockandroll.blog.hu/api/trackback/id/tr9615498468