"Mi volt előbb, a zene vagy a szenvedés? Azért hallgattam zenét, mert szenvedtem? Vagy azért szenvedtem, mert zenét hallgattam? Az a sok lemez ilyen bús-nyavalygós faszit csinál az emberből?" (Nick Hornby)

Mr. Big: Defying Gravity (2017)

Dacolva a gravitációval

2017. augusztus 07. - Blind Man

Legutóbb 2014-ben adott ki stúdióalbumot (...The Stories We Could Tell címmel) az 1988 és 2002 között működő, majd 2009-ben feltámadó Mr. Big zenekar, a hosszú hallgatást pedig a július 28-án megjelent, Defying Gravity című friss koronggal törték meg. Eric Martin énekes, Paul Gilbert gitáros és Billy Sheehan basszusgitáros mellett, továbbra is Pat Torpey a csapat dobosa, akit Parkinson-kórja miatt, a legtöbb dalban Matt Starr helyettesített. Néhány éve már élőben is Starr dobol, de Pat Torpey is sokszor beül a dobfelszerelése mögé, pár nóta erejéig.

Nem állítom, hogy óriási Mr. Big rajongó lennék, ám az általuk képviselt műfaj iránt elkötelezett vagyok, és az előzetes dalok, videók annyira meghozták a kedvemet friss albumukhoz, hogy muszáj volt sort kerítenem rá. Hozzá tartozik a dologhoz, hogy a felvételek Los Angelesben készültek, mindössze hat nap alatt és lényegében élőben, szóval már csak ezért is érdemes meghallgatni ezt a 11 új dalt! Amikor azt mondták, hogy visszatérnek a gyökerekhez és felidézik a korai lemezek hangulatát, azt nem csak puszta reklámszövegnek szánták, hanem tényleg beváltották ígéreteiket és egy habár nem maximálisan tökéletes, de mindenképpen remeknek mondható dalcsokrot adtak ki kezeik közül, melyről akár több dal is az év legjobban sikerültjei közé sorolható.

Azért némi szkeptikusság volt bennem a hallgatást megelőzően, tudniillik az előzetesként kihozott dalok "official audio" változatai olyan borzalmasan szóltak, hogy rendesen megijedtem és nagyon is bíztam abban, hogy a CD-re kerülés előtt azért végighallgatják legalább egyszer, hogy mi kerül kereskedelmi forgalomba. Szerencsére ezt megtették, és az egész lemez konkrétan úgy szól, mint az álom! Aki nem hiszi, hallgassa csak meg mondjuk Spotify-on. (Én is így tettem, de nem kizárt, hogy hamarosan beszerzem fizikai formában is, a bónusz DVD-vel együtt...) A külsőséget illetően csupán egyetlen apró megjegyzést engednék meg magamnak, ugyanis a borító - akármennyire is hűen érzékelteti a címet - eléggé filléres benyomást kelt, azon az elefánton kívül még simán elférne rajta mondjuk még egy-két állat, esetleg ember, de még a mindennapjainkat irányító tárgy is, ha már egyszer a Dacolva a gravitációval (vagy Gravitációt meghazudtoló, kinek hogy tetszik) címet kapta az album.

Szóval a hangzással itt semmi probléma nincs, a stúdiózási körülmények ellenére is letisztult, egységes és egészséges a sound, és úgy általában az összképet sem tudom elmarasztaló megjegyzésekkel illetni, ha valaki engem kérdez, a tavalyi Bon Jovi albumnak kellett volna ilyennek lennie! Töltelékdal például egyáltalán nincsen, legfeljebb olyan, ami kevésbé marad emlékezetes, de ezt könnyen lehet orvosolni. A zenészek játéka mellett mindenképpen kiemelést érdemel Eric Martin énekes teljesítménye, akiről hallás alapján nem nagyon tudnám megmondani, hogy lassan 61. életévébe lép, le a kalappal előtte!

Az Open Your Eyes például kiváló kezdés, egyből berántja és hangulatba hozza az embert, egészséges mennyiségben még a '80-as, '90-es évek is megbújnak benne. A megadallamos, emlékezetes pillanatokat és gitárszólót tartogató címadóra sem igazán lehet panasz, mondjuk én a hosszából húztam volna egy kicsit, de ez legyen a legnagyobb baj, nem igaz?

Az elsőként kihozott, videoklippel megtámogatott Everybody Needs A Little Trouble-ben Eric éneke a legszebb Guns N' Roses-időket juttatja eszembe, amire a bluesos jellegű alap még rá is segít. Nem az album csúcspontja, de kellemes hallgatnivaló, címével pedig tökéletesen egyet tudok érteni.

Ha rólam valaha dalt kéne írni, akkor az biztosan a Damn I'm In Love Again címet kapná! Annyira pofátlanul jól sikerült a szövege, hogy kénytelen vagyok magamra venni ezt a humoros kis unplugged kiruccanást, amibe még egy megmagyarázhatatlan, kimondottan slágeres megoldás is becsúszott - erre mondjuk nincs mentség, de úgy érzem nem is igazán kell. Jó kis tábortüzes, szívmelengető dal, szerintem sokan felkacagnak majd, miközben hallgatják. A Mean To Me egy tökös rockdal, rengeteg dühös énekkel. Itt már tényleg nincsenek nagy megfejtések, elég magunkat átadni a feelingnek!

A Nothing Bad ('Bout Feeling Good) számomra magasan a lemez egyik legjobbja, habár elsőre meglepő volt, hogy újfent akusztikus megoldással rukkolnak elő, mégsem élhetek szemrehányással, hiszen másképp el sem tudnám képzelni ezt a dalt. Kimondottan slágergyanús, minden szempontból kifogástalan tétel. A Forever and Back hallatán először nem tudtam, mit mondjak, néhány másodpercet követően ugyanis azt hittem, hogy valami reklámot dobott be a Spotify, de nem így volt. A verzék tényleg nagyon popdalosak, a refrének viszont power balladásak, szóval rendesen összezavarodtam, bár a slágerfaktor itt is vitathatatlan. A közönséget megénekeltető She's All Coming Back To Me Now visszafogott verzéi és keményebb refrénjei némi Spin Doctors (a Two Princes című dalra kell gondolni) nyúlást sejtenek, ennek ellenére mégis kedvenccé avanzsálódott az abszolút hibátlan sláger, a 1992-val együtt. Ebben a dalban felidézik azt a korszakot, amikor szinte egyedüliként tartották a hard rock frontot a grunge sodrásával szemben, vagy saját szavaikkal élve: „I was Number 1 in 1992.” Habár a verzék kissé óvatosak, a refrénben olyan teljesítményt nyújtanak kórusként, hogy mindenképpen megérdemelnek egy kalaplengetést.

Nothing At All kapcsán hirtelen nem tudtam (és még mindig nem tudom) mire/kire emlékeztet, a dallam és a pazar refrén, de az egyszerűen tökéletes dal sodrása, lüktetése mellett ez nem is érdekelt. Nem érdemes túlragozni a dolgot, itt aztán minden a helyén van! A lemez egyik legnagyobb meglepetése és csúcspontja is egyben. Az albumot záró Be Kind az Őt megelőző csoda szellemiségét viszi tovább, és igazából erre a tételre sem tudok rosszat mondani, egyedül a 7 perces hosszt sokalltam egy kicsit elsőre, de mivel ötnél egy perccel sem tűnt többnek, ezért hajlandó vagyok elnéző lenni.

Bíztam abban, hogy szeretni fogom ezt az albumot, és igazság szerint semmi hiányérzetem nincs vele kapcsolatban, felesleges dal nem került rá és tele van slágergyanús, emlékezetes tételekkel, pillanatokkal, igazi örömzenélést hallhatunk csaknem ötven percen keresztül. Csak azt a borítót tudnám felejteni...

Emlékezetes dalok: Open Your Eyes, Defying Gravity, Mean To Me, Nothing Bad (Bout Feeling Good), She's All Coming Back To Me Now, 1992, Nothing At All

Felejthető dalok: nincsenek, bár a Damn I'm In Love Again-t lazán lehagytam volna, és esetleg más kereteken belül hoztam volna ki, de ez csak amolyan szőrszálhasogatás, hiszen nélküle biztos szegényebb lenne az összkép, szóval ha jobban végiggondolom, simán belefér!

Pontszám: 9/10 - nem hibátlan, de nem is vészesen rossz. Ez a kilences tekinthető amolyan "tízes alá"-nak, és a tavalyi Bon Jovi albumnak tényleg ilyennek kellett volna lennie! A nyolcvanas, kilencvenes évek sikereit nyilván nem fogják megismételni, mégis egy vállalható, jobbnál jobb számokat tartalmazó anyagot készítettek. Minden elismerésem!

Dalok:

01. Open Your Eyes
02. Defying Gravity
03. Everybody Needs A Little Trouble
04. Damn I'm In Love Again
05. Mean To Me
06. Nothing Bad ('Bout Feeling Good)
07. Forever And Back
08. She's All Coming Back To Me Now
09. 1992
10. Nothing At All
11. Be Kind

A bejegyzés trackback címe:

https://maximumrockandroll.blog.hu/api/trackback/id/tr5112725434