Körülbelül egy hónappal ezelőtt, egy forró csütörtöki estén gondolkodtam el azon, hogy milyen zenekarok vannak. Végül arra jutottam, hogy hazánkban (és valljuk be, külföldön is) megkülönböztetünk többféle bandát. Idehaza, de azért a tengerentúlon is akadnak olyan zenekarok, akiknek már inkább a Bravo magazin címlapján lenne a helyük, mint sem a HammerWorldén; aztán vannak olyanok, akik a hátsó udvarból kijutottak a világ legnagyobb metal fesztiváljaira, és nevüket jobban ismerik odakint, mint itthon. Biztos vannak, akiknek habár nyomatja dalait a Petőfi, vagy a Rádió Rock, a nevüket nem biztos, hogy tudnád, ha megkérdezem, az olyan országosan ismert arcokról nem is beszélve, akikről érthetetlen, hogy miért nem akarnak tudomást venni szélesebb körben. Az undergroundban sátrat vert, szép reményekkel teli fiatal srácok mellett fel-felbukkannak csapatok, akik a maximális modernség segítségével találnak utat a fiatalok szívéhez, de vannak olyanok is, akikről még soha, semmilyen körülmények között nem hallottam, viszont egy-egy daluk, vagy albumuk, amivel bemutatkoztak – legyen akármennyire is friss – elmondhatatlan hatással volt rám, szinte már hozzám nőtt. Ilyen a stoner-rocker VL45 zenekar 4 tagját is magába foglaló Slowmesh és első lemezük, a Something New.

Érdekes körülmények között született ez a korong: a 2014-ben öttagúra bővült, grunge, doom, stoner vonalon mozgó metalcsapat még két évvel ezelőtt kezdte írni új lemezét, ám annak munkálatai során annyi friss inspiráció érte őket, hogy elhatározták, új néven jönnek ki az anyaggal, így a VL45 megmaradhat annak, ami mindig is volt. A 11 dalt teljes mértékben tükröző, beszédes címet választottak első anyaguknak, aminek születéséről Szabó Dávid énekes az alábbiakat mondta:

Részemről a bizalom és a hit a hazai metal színtér iránt már régóta az undergroundban van, hiszen sorra bukkannak fel a föld alól olyan bandák, akik rövid idő alatt képesek elvarázsolni teljesítményükkel és kitartásukkal. Annak ellenére, hogy aktuális áldozatunk már nem friss hús a színtéren, első lemezük teljes mértékben az, még akkor is, ha öt hónap telt el a megjelenése óta. Joggal merül fel a kérdés, hogy miért csak most készült el róla az ajánló, de hát mint mindenre, erre is van magyarázat: így jött ki a lépés, és hát mikorra időzíthettem volna, ha nem szeptember legelső napjára, amikor mindenkinek elkezdődik valami új. Hozzá tartozik a dologhoz, hogy az elmúlt öt hónapban (sőt, több is, mivel digitálisan már március közepén elérhető volt...) heti rendszerességgel fordult meg a lejátszómban a korong, így egy kis matekozással kijön, hogy minimum 22 alkalommal pörgött a CD. Mivel azonban volt olyan nap is, hogy négyszer hallgattam meg egymás után, rögtön megdőlt a dolog, de ez mindegy is. Ritkán szoktam ennyire mélyen belemerülni egy album és a köztem lévő kapcsolatba, de most úgy érzem, muszáj. Ennek a 11 dalnak minden hangjából süt a profizmus, amivel még az Egyesült Államok színpadait is megcélozhatnák, annyira ott van a dalaikban az a jófajta amerikai íz, ami mégis magyaros tud maradni. Amikor a nyárra ajánlottam hallgatnivalókat, ez a lemez a lista első helyére került, és azt hiszem, nem véletlenül...

Muszáj megdicsérnem Dávid angol kiejtését, aminek hallatán egy pillanatra sem jutott eszembe, hogy éppen egy magyar zenekart hallgatok. Nyilván nem tökéletes, de mivel én sem értek hozzá, nem is boncolgatnám tovább a dolgot - aki szakavatott, illetékes nyelvi/nyelvészeti dolgokban, az biztos megtalálja a kákán a csomót...

Már első hallgatásnál kitűnően érződik, hogy melyek az egyből ható, szinte örök érvényű dalok, amiket még évek múlva is dúdolni fogunk. Kitűnő indítás a Spinning Around, aminek címe, lehet, hogy egyeseket (pl. engem is) Kylie Minogue azonos című világslágerére emlékeztet, mégis csupán egy dologban hasonlít az ausztrál díva 2000-es dalára: egyből megjegyezhető dallamai ugyanúgy dúdolhatóak, a különbség viszont a fiúk és az Ő dallamaik javára íródik: jobban karcolnak és úgy megdörrennek, hogy bizony a fal adja a másikat. Habár nálam csak később ütött be nagyon, akkor viszont annyira, hogy órákig nem is akartam mást hallgatni. Abszolút telitalálat a folytatásban érkező, sodró lendülete és pofátlanul jó csajozós szövege miatt engem kapásból berántó Low 'n' Slow. Angolul kicsit jobban értők szeme bizonyára rendesen forog a szöveg hallatán, de akik már a VL45-t is bírták, örömmel üdvözölhetik a barbecue metal visszatérését. A dalszövegben felbukkanó költői képek egyszerre szórakoztatóak és egy csodálatos elméről adnak tanúbizonyságot - hagyma karamellizálása, húsfüstölés és gyönyörű szemek Robin Gibb sikolyaival fűszerezve... Telitalálat!

A Masterpiece szövegének alapját egy, a sellők témakörével foglalkozó dokumentumfilm ihlette.

Dávid: "Van egy teória, miszerint a régmúltban egy vulkánkitörés miatt emberek egy csoportja a biztos szárazföldi pusztulást elkerülve a tenger felé kezdett menekülni. Egy idő után annyira megszokták a vízi életmódot, hogy már ki sem mentek a partra. Úszóhártyáik nőttek, az orruk, a lábuk is átalakult a vízi életmódnak megfelelően. A film válaszokat ugyan nem ad erre az evolúciós mellékvágányra, de nekünk elég izgalmasnak tűnt ahhoz, hogy egy dalt és a lemezborítót is ennek a témának szenteljük." Milyen jó, hogy nem vagyunk egyformák...! Megmondom őszintén, szerintem az elfogadott emberi evolúciós elmélet is ugyanilyen jól ráhúzható lenne, főként a refrénre.

És itt ismét muszáj egy kicsit kitérnem: az igényes, digipack kiállítású fizikai formátumú lemez bookletjének - számomra - legnagyobb hiányossága a teljes dalszövegek hiánya. Pozitívum viszont, hogy az egytől egyig tökéletes refrének legalább ott vannak! Mondanom sem kell, hogy debütáló anyag ide vagy oda, a dalszövegek mind a helyükön vannak, egy pillanatra sem sántítanak, bár én azt az egy-két indokolatlan(nak ható) káromkodást elengedtem volna... Ennek ellenére ebben az esetben sem lehet panasz, tényleg egy tökéletes dalcsokorral van dolgunk. 

Na, de vissza a dalokra! Az amerikai country énekes, Randy Howard utolsó napjait elmesélő Tennessee Shootout egy olyan dal, aminek Dávid szerint személyisége van, ezért is akart az albumra rákerülni. A továbbiakban is jobbnál jobb dalokkal találkozhatunk, a Warning on Time-nak például egyetlen titka van: azonnal hat. Kifejezetten slágeres téma, remek refrénnel, akárcsak az akusztikus balladába oltott One Direction Way. Itt a dalszöveg apropója az a tragikus bukaresti tűzeset, amelynek során nagyon sok koncertlátogató, és a fellépő zenekar, a Goodbye To Gravity négy tagja is életét vesztette. Az eset mélyen megrendített minket, hiszen velünk is bármikor megtörténhetne ez a szörnyűség. A dalt azoknak a hősöknek ajánljuk, akik úgy lelték halálukat, hogy miután már kijutottak a tűzből, még visszamentek másokon segíteni.

Érdekesség, hogy a Win or Lose elején egy lengyel szpíker hangját hallhatjuk, aki éppen Priskin Tamás labdarúgó, a norvégok elleni pótselejtezőn rúgott gólját közvetíti, szinte kivetkőzve magából. Mondjuk, nem egy Hajdú B. István... "Ezzel a győzelemmel a magyar válogatott harminc év után végre újra kijutott egy nagy nemzetközi tornára. A dalszöveg a mesebeli legkisebb fiúról szól, aki felhagy az álmodozással, és megpróbálja saját kezébe venni sorsa irányítását." Ha mondjuk már a tavalyi Európa-bajnokság idején elkészül, tuti, hogy ez ment volna, mint sem Az éjjel soha nem érhet véget... Talán jobban jártunk volna. Kezdetben az Alice In Chains-re emlékeztető témái miatt Alice munkacímen futott az Alice in Queue, ami végül a "Don't want to stay in the line" sor többszöri elhangzása miatt kapta címét. "Aztán ahogy egyre rakódtak rá az újabb és újabb rétegek, ahogy alakult a dalszerkezet, már inkább Faith No More-ossá vált az összkép, egy kis stoneres középrésszel megtoldva."

Az utolsó előtti tételként érkező On and On tekinthető a zenekar indulójának. A bridgeben és a refrénben a finn Nicumo zenekar énekese, Hannu Karppinen hallható, akivel még VL45-ként, egy lett-litván turné alkalmával ismerkedtek meg. Megkérdezték, van-e kedve közreműködni a következő lemezükön, Ő pedig igent mondott, és házi stúdiójában énekelte fel a dalt. A Surrounded by Fools munkacímen futó és az albumot záró címadó tétel már csak amolyan pont az i-re, egyfajta megkoronázása ennek a tökéletes 42 percnek. 

Emlékezetes dalok: mindegyik. Ha mégis ki kellene emelnem néhányat, akkor a legnagyobb kedvenceim: Spinning Around, Low’n’Slow, Masterpiece, Tenessee Shootout , Warning on Time, One Direction Way, Something New

Felejthető dalok: egyik sem. Itt tulajdonképpen minden dal tökéletes, de a fent említettek mégis kiemelkednek – legalábbis számomra. Aki felejthető dalt talál ezen a lemezen, sürgősen intenzív kezelésre szorul!

Pontszám: 10/10 - nincs mese; tetszik, nem tetszik, ez bizony hibátlan alkotás! Habár debütáló albumokra nem szoktam kapásból tízeseket osztogatni, ezek az arcok mind tapasztalt zenészek, és látszik, hogy ott van a kisujjukban minden nyugati érzés. Biztos vagyok benne, hogy olyan dalok hallatán, mint a Masterpiece, a Tenessee Shootout, a Warning on Time vagy pl. a One Direction Way odakint már elkapkodták volna az összes CD-jüket, őket pedig pajzsra emelve hordoznák amerikai rajongóik.

Ha nem szeretnél lemaradni a legfrissebb hírekről és újdonságokról, akkor kövesd a blogot a Facebookon is! Köszönöm. :)

Dalok:

Ezt a gif-et a Spinning Around videoklipjéből készítettem, kedvezve a férfi olvasóknak. ;)