Szikora Róbert kedvenc előadója, Marilyn Monroe és Charles Manson szerelemgyermeke (ez persze csak tréfa, kéretik nem komolyan venni...) alaposan meghúzkodta rajongóinak idegszálait, hiszen már durván 2 éve bejelentette, hogy zenekarával új hanghordozón munkálkodnak. Az akkor még Say10 munkacímen futó korong február 14-én jelent volna meg, de legnagyobb bánatunkra sem egy videoklip, sem pedig egy kislemez nem látott napvilágot Valentin-napig. Mr. Manson később meg is indokolta, hogy miért: nem volt elégedett az albummal és zenekar hozzáállásával a Revelation #12, a Saturnalia és a Heaven Upside Down című dalokkal kapcsolatban. Elmondása szerint ha ez egy film lenne, a három dal - elhelyezkedéséből kifolyólag - lenne a mozi eleje, közepe, illetve a befejezése.

Ez mind szép és jó, de hol van már az album? - kérdezte hónapokon keresztül a Rajongó, majd - ha egyáltalán még kapott jegyet - július 20-án ellátogatott a Budapest Parkba, a lemezbemutató turné első állomására, ahol Főhősünk több dalt is bemutatott az akkor még készülő új lemezéről, amit úgy jellemzett, hogy nem sok köze van a Pale Emperorhoz. Akik hallották az új dalokat, azt mondták, hogy az Antichrist Superstar és a Mechanical Animals legjobb pillanataira emlékezteti őket, csak egy új, másfajta megközelítésben. Természetét tekintve valamiért nagyon erőszakos, más szempontból viszont rendkívül érzelemközpontú. A legendás sokkrocker azt is elmondta, hogy eddig messze ez volt a legtematikusabb és legkomplikáltabb dolog, amit valaha is csinált.

Be kell vallanom, hogy számomra a The Golden Age of Grotesque című korongot követően (egészen a The Pale Emperorig) csak homályosan van meg a Manson-életmű, igazából a pazarul sikerült 2015-ös korongnak köszönhetően találtam meg magamnak újra a Mestert, ebből kifolyólag pedig baromira vártam az új anyagot, és nyilván egy kis kíváncsiság is volt bennem azzal kapcsolatban, hogy sikerül-e felülmúlnia, túlszárnyalnia az ott megteremtett világot. A válasz egyértelműen igen, a változ(tat)ás csupán annyi, hogy az előző album lazulósabb, helyenként bluesos elemekkel díszített hangulatát most mérhetetlen zaklatottság váltja fel - ami mondjuk nem csoda, hiszen (bulvár rovatunk következik!) július elején vesztette el édesapját. 

Nem tudok eléggé hálás lenni Tyler Bates-nek - aki egyébként filmzenékben utazik, mostanában pedig Justin Bieberrel haverkodik - amiért két évvel ezelőtt megmutatta azt az utat, amit Mr. Mansonnak már régóta járnia kellene, és egy minden tekintetben hibátlan, eredeti, cseppet sem izzadtságmentes anyagot hoztak össze (lényegében) ők ketten, ezt pedig most sikerült megfejelni egy kicsit több zúzással, töménytelen mennyiségű "kakaóval" (úgy és olyan módon szól az anyag, mint az ún. aranykorban, a klasszikus időkben...) és rengeteg fuckingolással, valamint legalább ugyanannyi sötét hangulattal, azt leszámítva, hogy az összkép most nem tűnik olyan monotonnak és komornak, mint a Sápadt Császár esetében. Ja, és most habár az elektronikából nem vettek vissza, szerencsére inkább a torzított gitárok vannak túlsúlyban.

Valamiért tényleg a régi szép időkre emlékeztet ez a 10 új dal, persze kellő modernséggel megfűszerezve... Felrakod (vagy mobileszköz esetében elindítod) az albumot és rögtön az agyontorzított - de egyébként kiváló programadó -  Revelation #12-vel találod szemben magad, az extázist pedig tovább fokozza a középtempós, engem kicsit a Tainted Love című sikerdalra emlékeztető Tattooed In Reverse és a totálisan elborult We Know Where You Fucking Live is, nem beszélve a remekül építkező Say10-ről, amitől mindig futkos az ember hátán a hideg, ezt garantálom. A Kill4Me enyhe lötyögése elsőre kicsit meglepő lehet, de a szintipopos támogatásnak köszönhetően Te is rájössz majd, hogy a Depeche Mode repertoárjában sem vallana szégyent, én legalábbis simán (sőt, sokkal inkább) el tudnám képzelni Dave Gahan mély hangjával. Ettől még az album legnagyobb csúcspontjai közé tartozik, ez vitathatatlan.

Ezek után jön az, amire még én sem számítottam: a kereken nyolc perc (!!!) hosszúságú Saturnalia. Hihetetlen, de egyáltalán nem érzem úgy, hogy a kevesebb több lehetett volna, kellett már egy ilyen is a Mestertől. Nekem legjobban a zenei megoldásai tetszenek, és pont, amikor belejönnék a hangulatába, véget is ér... Amúgy meg az egész dal gyönyörű valamiért, bár soha nem gondoltam, hogy ezt a jelzőt pont az Ő esetében fogom használni. Pihenésre nincs időnk, hiszen a Jesus Crisis egyből berobban és darabokra szaggat, hogy aztán a Blood Honey tovább fokozhassa mindezt. Esetében egyszerre jut ki a nyugis, lazulós, de a paranoid, fejtépős, üvöltözős hangulatból is. Utóbbiból talán jobb lett volna kevesebb, ettől kicsit furcsa lesz az összhatás. Na, de a címadó dal nagyon popos! Direkt nem írtam azt, hogy jó (esetleg rossz) értelemben, mert erre még mindig nem tudok megfelelő magyarázatot találni. Az akusztikus gitáros felütés felettébb érdekes, de akkor is fura és idegen, az éneklés viszont helyenként még David Bowie-t is megidézte számomra, ezért pedig jár a pacsi. A Threats of Romance kapcsán is a Depeche Mode ugrott be először, majd pedig a Pale Emperor világa, ahol legalább olyannyira megállta volna a helyét (kicsit más körítéssel), mint itt, a korong zárásaként.

Nem igazán merném konceptalbumnak nevezni, bár tény, hogy nagyon egységes a színvonala és a hangulata is, de nyugodtan lehet külön-külön is hallgatni a dalokat. Az olyanokat, mint a Tattooed In Reverse, a Say10, a Kill4Me, a Saturnalia, a Threats of Romance, vagy a címadó egészen biztosan. Azt leszámítva, hogy egy igazán gyenge pillanatot sem találtam a lemezen, nekem most ezek a legnagyobb kedvenceim.

Kiemelkedő dalok: Revelation #12, Tattooed In Reverse, We Know Where You Fucking Live, Say10, Kill4Me, Saturnalia, Jesus Crisis, Blood Honey, Heaven Upside Down, Threats of Romance - és igen, muszáj volt a teljes tracklistát ideírni...

Felejthető dalok: azt hiszem, ezt a mezőt most lazán ki is hagyhattam volna az értékelésből...

Pontszám: 10/10 - már a The Pale Emperornál sem éreztem azt az erőlködést, amit az Eat Me, Drink Me indított el, a Heaven Upside Down-nal viszont úgy tűnik, végleg sikerült elfeledtetnie azt a pár, gyengébben sikerült lemezt.

Dallista: