"Mi volt előbb, a zene vagy a szenvedés? Azért hallgattam zenét, mert szenvedtem? Vagy azért szenvedtem, mert zenét hallgattam? Az a sok lemez ilyen bús-nyavalygós faszit csinál az emberből?" (Nick Hornby)

Top 10 #6: A Metallica stúdióalbumainak listája - szerintem!

2017. december 06. - Blind Man

Nemrégiben jelent meg a Metallica harmadik stúdióalbumának újrakiadása (az alap, egylemezes verzió mellett most is van több - egészen pontosan 3 - CD-s, bónusz korongokkal felvértezett és hiper-szuper deluxe verzió is, mindenféle extra cuccal. Akinek megengedi a pénztárcája, ki ne hagyja!), így végre valamelyest helyénvalónak érzem egy régebbi restancia ledolgozását, történetesen, hogy megmutassam, - szerintem - hogy néz ki a világ egyik vezető metalzenekarának tízes albumlistája.

(A kép forrása: Loudwire)

Annyi biztos, ezek az arcok nagyon tudnak valamit, nem csoda, hogy ennyi évtizede ott vannak az élvonalban - megérkeztek a semmiből egy zajos, nyers lemezzel, majd alig egy éven belül, mintha nem is ők lettek volna a már-már punkos attitűdű Kill 'Em All előadói, jött a Ride the Lightning és vele együtt a robbanás. Ezek után megállíthatatlanok lettek, és elkészítették a világ egyik legalapvetőbb metal lemezét, szolgáltattak igazságot is, kissé háttérbeszorítva azt a fránya basszussávot, aztán a '90-es évek elején ráéreztek valami újra, ami sajnos elvitte őket egy olyan irányba, ahonnan egy darabig nem volt visszaút... két lemez (Load ReLoadegyüttesen talán kitett volna egy igazán jót, ezt pedig a szeméttelepre hajigált mosógépdobokon való csörömpölés-szintű St. Anger sem tudta ellensúlyozni. Szerencsére a Death Magnetic és a tavaly megjelent Hardwired...To Self-Destruct visszaterelték őket egy pozitívabb zenei irányba, hogy közben ott volt a Lulu is, azt most felejtsük el.

Az biztos, hogy rengeteg meglepetés fog érni mindenkit, úgyhogy csak nagyon erős idegzetűeknek ajánlom a 'Tovább' gombra való kattintást! (Elöljáróban annyit: nem, nem a Master lesz az első. Bocs.)

10. ReLoad (1997)

Valószínűleg nem vagyok egyedül azzal, ha azt mondom: a Load még csak-csak elment, de ezt már nem tudjátok letolni a torkomon. Konkrétan a Fuel - The Memory Remains - The Unforgiven II hármason kívül kevés értékelhető és izgalmas pillanatot tartalmaz a '96-os előd egyenes folytatása. Aki esetleg kibírja a 13 dalt közel 80 percben, az találkozhat még olyan - egyébként jóindulattal elfogadhatónak nevezhető - tételekkel, mint a Bad Seed, Prince Charming vagy a Low Man's Lyric és a Fixxxer. Összességében tudvalevő, hogy ők ennél azért többre képesek, na! Ennél még a St. Anger is jobban tetszik, pedig eleinte kevés annál rémesebb terméket tudtam elképzelni, aztán szépen, lassan éreztem rá. Talán majd, egyszer a ReLoaddal is ez lesz... 76 perces hosszúsága pedig már csak hab a tortán, a borítóról nem is beszélve - az egyenesen gyomorforgató.

Hogy tetszett? Mondjuk 6/10, és akkor még kedves voltam...

Szerintem a legjobb dal? The Unforgiven II.

9. Load (1996)

"Na, ez egy fasza albumnak tűnik, nézd csak, lángnyelvek vannak a borítóján!" - gondolta az egyszeri zenehallgató, és abban bízva, hogy a Black Albumon megjelent, sodró lendületű és fülbemászó stadionhimnuszok tömkelegét kapja öt évvel később is, feltette a Metallica aktuális albumát, amin végleg eltávolodtak klasszikus hangzásuktól, a kemény témákat bluesosabb hangvételűek és James Hetfield személyes problémáit feszegető szövegek váltották fel. Utódjával ellentétben itt a tizennégyből legalább hét olyan dal van (pl. Ain't My Bitch, 2X4, Until It Sleeps, King Nothing, Mama Said), amiről érdemes szót ejteni, ergo a Load csak félig időpazarlás. Annyi biztos, hogy erős váltás volt a Fekete Lemezhez képest... A die hard rajongók ezt is biztos nagyon kajálják, egyesek pedig biztos értetlenkednek, hogy miért nem a St. Anger áll ezen a helyen.

Hogy tetszett? Először jobban, később kevésbé. Kedvesen felkerekítve megadom rá a 7/10-et.

Szerintem a legjobb dal? King Nothing.

8. Kill 'Em All (1983)

Sajnos úgy vagyok ezzel a lemezzel, mintha nem is lenne, vagy legalábbis mintha nem is az a Metallica csinálta volna, akik később annyi felejthetetlen pillanatot okoztak. Első lemezük, a NWOBHM hullámán úszkáló Kill 'Em All egy része (egészen pontosan 4 dal) még a Dave Mustaine-nel töltött évek alatt készült - a Four Horsemen később a Megadeth első lemezére is felkerült, Mechanix címen - és az érezhető (Motörhead, Venom, stb.) hatások ellenére kedvezően fogadta mind a közönség, mind a sajtó, bár az igazi áttörés még váratott magára. Vannak itt (Hit the Lights, The Four Horsemen, Jump in the Fire, Whiplash) dalok, és persze az örök sláger Seek and Destroy is, de mindent összevetve ma már inkább nevezhető nevetségesnek, mint mesteri teljesítménynek. Háttérzenének semmiképp nem ajánlott, mert a fejed garantáltan leszakad tőle, ennek ellenére nem egy tökéletes eresztés.

Hogy tetszett? Nagyon nem jött át. Csapkodós, zajos és idegesítő, összességében felejthető produktum. Szintén 7/10.

Szerintem a legjobb dal? Whiplash.

7. St. Anger (2003)

Meg lehet kövezni érte, de nekem mocskosul bejön ez az album! Na, persze nem hibátlan, és a megírási / elkészítési körülményei is jól ismertek, de ha úgy fogom fel, mint egy kiforrott Kill 'Em All, akkor pláne, hogy nincs vele bajom. Nyilván jót tett volna neki egy fokkal befogadhatóbb, fülbarátabb hangzás, de mivel az idő mindent megszépít (igen, még ezt a lemezt is!), azt mondom, jó ez, főként az olyan dalok, mint a címadó, a Franticaz Invisible KidShoot Me Again (a SOAD-nyúlás jellegének ellenére is) vagy éppen a Sweet Amber és az All Within My Hands jönnek be igazán, de a többiben is akadnak jó pillanatok. Lehet, hogy kell egy bizonyos hangulat hozzá, vagy éppen Polgár Peti "áthallásos" verziója, hogy rákapjon az ember erre a lemezre.

Hogy tetszett? Egy idő után szemet tudtam hunyni bizonyos dolgok felett, úgy pedig már nem is volt olyan szörnyű. Legyen ez is 7/10, többet úgysem merek rá adni.

Szerintem a legjobb dal? St. Anger, egyértelműen.

6. Death Magnetic (2008)

A CD-verzió túl hangosra kevertsége ellenére Grammy-díjra jelölt korong némiképp a régi gyökerekhez való visszakanyarodást jelentette 2008-ban a Metallica számára. A tíz dal között rengeteg méregerős tétel van (pl. The End Of The Line, Broken, Beat & Scarred, The Day That Never Comes, All Nightmare Long, The Judas Kiss, My Apocalypse), itt szerepel az Unforgiven harmadik része és egy tízperces instrumentális szerzemény is, a dalok átlagos hossza pedig 7-8 perc. Nem egy könnyen befogadható anyag, de az utolsó három helyezettet lazán beelőzi!

Hogy tetszett? A Load - ReLoad - St. Anger hármashoz képest jobban, összességében viszont nem annyira, hogy oda meg vissza legyek tőle. Egyezzünk ki 8/10-ben.

Szerintem a legjobb dal? The Day That Never Comes.

5. Hardwired... To Self-Destruct (2016)

A tavaly megjelent dupla lemez (amelyről ITT is írtam) kétségtelenül a legjobb, amit az elmúlt 25 évben készítettek. Az első korong száz százalékos, egyetlen gyenge pillanat nincs rajta, ahogy ilyen a másodikon sem akad, oda viszont a húzósabb és monumentálisabb, nagyobb figyelmet igénylő tételek kerültek. Az elmúlt kicsit több mint egy évben hatalmas sikereket ért el a 80 perces anyag, több dala is a turné kezdete óta ott van a programban, a rajongók legnagyobb örömére.

Hogy tetszett? Minden hallgatás után egyre jobban, főleg az első korong. A másodikkal sincs különösebb bajom, ez egy nagyon király lemez! Az elmúlt 25 évben készültekhez képest 10/10, minden más szempontot nézve pedig simán 9-es.

Szerintem a legjobb dal? Now That We're Dead.

4. Master of Puppets (1987)

Tudom, hogy sokak idegeit korbácsolja fel a thrash metal egyik alaplemezének tekintett, harmadik Metallica-album ezen helyezése, de be kell vallanom, engem soha nem tudott annyira elkapni ez a korong, mint mondjuk az eggyel korábbi Ride the Lightning. A zenészek formája és teljesítménye, valamint a zenei és szövegi tartalom megkérdőjelezhetetlen, de sajnos egy idő után túl önismétlőés töménnyé válik. A közel 55 perces lemezen mindössze nyolc, meglepően komplex dal kapott helyet, melyek közül - a címadóval együtt - három hossza is nyolc perc fölé (!!!) rúg. Egyrészt tovább folytatták azt, amit két évvel korábban elkezdtek, másrészt új alapokat is leraktak, amiket végül az ...And Justice For All című lemezen teljesítettek ki igazán. Az összes magasztalással és favorizálással egyetértek, de akkor sem tudom ennél jobb helyre rakni, sajnálom.

Hogy tetszett? Hááát... tetszett is, meg nem is, sajnos helyenként untam párszor. El lehet küldeni melegebb éghajlatra, de nem mentem tőle a falnak. Bocs, de attól még 9/10.

Szerintem a legjobb dal? Leper Messiah.

3. ...And Justice For All (1988)

Joggal merül fel, hogy mit keres a bronzérmes helyen az a lemez, amin alig hallható a basszus-sáv és nem egy dal hossza közelít a 10 perc felé. Nos, ennek oka egyszerű: szerintem ténylegesen ebben az albumban csúcsosodott ki (és sajnálatos módon véget is ért) a Metallica teljesítménye. Zeneileg már-már a progresszivitás határait súrolják a szerzemények, így nem csoda, hogy - a nehezen eljátszhatóság miatt - a koncerteken csak a BlackenedHarvester of Sorrow vagy éppen a One kerül(t) elő inkább. Érdekességnek számít, hogy a címadó szerzeményt, a Blackenedet, a Onet és az Eye of the Beholdert  a világon először Budapesten vitték színpadra, a legendás budapesti MTK stadionos koncerten, 1988-ban. Ennek az albumnak nagyon érdekes, sötét világa van, ami nem meglepő, hiszen olyan témákat érintenek a dalok, mint a korrupció, a Föld környezeti helyzete, vagy éppen a diszkrimináció. Mondjuk az is meglepő, hogy eladások szempontjából egy időben a második legsikeresebb albumuk volt...

Hogy tetszett? A sötét hangulat ellenére imádtam minden percét, még a hosszú dalokat is - ellentétben a Masterrel. Érdekes... egy felet viszont levonok, mert úgy igazságos: 9.5/10.

Szerintem a legjobb dal? Harvester of Sorrow.

2. Metallica (The Black Album) (1991)

Kétségtelenül a legsikeresebb Metallica-album ez az 1991-ben megjelent, a zenekar nevét címként viselő alkotás, melynek 12 dalából 6 kapásból instant "sláger". Eltávolodtak a thrash világától, sokkal egyszerűbb, már-már rádióbarát szerzemények születtek Bob Rock producer irányítása alatt. Mai kifejezéssel élve azt is mondhatnánk, hogy eladták magukat. Akár így van, akár nem, a megjelenést követő 3 éves turné és a még mindig hatalmas siker valamit azért elárul. Ez a lemez egy teljesen más Metallicát mutat, viszont rengeteg mai (és jó pár akkori) zenekar örülne egy ilyen elsöprő erejű albumnak. Jó, azért a Nothing Else Matters tényleg a megbocsáthatatlan kategóriába tartozik - leszámítva azt a részt, amikor kicsit bekeményedik. Értem, hogy nehéz kilépni az Enter Sandman és a Sad But Trueilletve az Unforgiven világából, (magam is nagyon szeretem ezeket a dalokat) de egyenesen megőrülök az olyanokért, mint a Don't Tread on MeThrough the NeverMy Friend of Misery vagy a The Struggle Within, Holier Than Thouról nem is beszélve.

Hogy tetszett? Nagyon. Imádtam - majdnem - az összes dalát, igazi arénarock lemez! A líra ellenére is 10/10, ezen nincs mit szépíteni.

Szerintem a legjobb dal? Don't Tread on Me.

1. Ride the Lightning (1984)

"Szó bennszakad, hang fennakad, lehelet megszegik."  (Arany János: A walesi bárdok)

Igen, ez a Metallica legjobb stúdióalbuma! A dalok mind különböző megközelítésben szólnak a halálról, a korong csúcsa pedig az instrumentális The Call of Ktulu. Biztosan többet is lehet róla mondani, de ilyen dalok mellett nem könnyű.

Hogy tetszett? Ez is nagyon, valódi mestemű - legalább annyira, mint a Megadeth Rust in Peace című lemeze.

Szerintem a legjobb dal? For Whom the Bell Tolls.

Ha nem szeretnél lemaradni a legfrissebb hírekről és újdonságokról, akkor kövesd a blogot a Facebookon is! Köszönöm. :)

A bejegyzés trackback címe:

https://maximumrockandroll.blog.hu/api/trackback/id/tr3913325139