Mint az rockberkekben jól ismert, David Coverdale egy ideig a Deep Purple frontembere volt, és az akkor már tapasztaltnak számító Ritchie Blackmore, Jon Lord, valamint Ian Paice társaságában két albumot jelentetett meg az ún. Mark III felállás: ezek a blues-rock alapmű Burn és a kissé soulosabb beütésű Stormbringer voltak. Utóbbi nem igazán nyerte el Blackmore tetszését, így ő frissiben megalapította a Rainbow zenekart, a többiek pedig - Tommy Bolinnal kiegészülve - folytatták és elkészítettek még egy hanghordozót a Come and Taste the Band képében. Az MK4 végül 1976-ban, éppen Coverdale javaslatára oszlott fel.

Lassan három éve lesz, hogy Dave Mester gondolt egyet és The Purple Album címen összehozott egy új Whitesnake-korongot. Ezen irányú döntését eleinte hatalmas kérdőjelekkel társítottam, de szépen, lassan beláttam, hogy ha ez kell, hát ezt is kell szeretni. (Igazi Whitesnake-dalokat tartalmazó lemezt egyébként utoljára 2011-ben jelentettek meg, Forevermore címmel, hátha valaki még emlékszik rá...) Mivel imádom mind a Deep Purple, mind pedig a Whitesnake világát, nem volt nehéz ráhangolódnom a klasszikus DP-dalokat modern, WS-köntösbe öltöztető régi-új korongra, viszont a jelen írásban tárgyalt, a lemez megjelenését követő turnéról készült hangzó- (és mozgóképes) anyag megjelenésének tényét legalább annyira kétkedve fogadtam, mint eleinte a régi-új stúdióalbumét. Megmondom őszintén, nem kicsit tartottam attól, hogy fognak a klasszikus Whitesnake-számok a klasszikus Deep Purple-nóták között hatni a repertoárban, de végül meggyőztek, hogy semmi ok a fanyalgásra: egy minden szempontból tökéletes koncertanyaggal van dolgunk, David Coverdale pedig még mindig kirobbanó formában van és lehengerlő teljesítményre képes a színpadon.

Nagyon szeretem a koncertfelvételeket, és habár egyelőre még csak a CD-verzióval rendelkezem, nem kérdés, hogy idővel sort kerítek a koncertfilm megtekintésére is. (Habár ettől először a Burnhöz készült videoklip-szerűség tántorított vissza...) Biztos vagyok benne, hogy a zenekarnak sikerült egyik, ha nem a legjobb élő felvételét kiadni a The Purple Tour képében. Nyilván megkerülhetetlen a dolog, de kimondottan meglepődtem azon, mennyire jól illeszkednek a The Purple Album dalai a kicsit sem kopott, örökbecsű Whitesnake-tételek közé. (Ez az állítás persze fordítva is igaz.) Hogy csak a legmarkánsabb pontokat, pillanatokat emeljem ki: a Burn tökéletes nyitószám, ahogy a folytatásban érkező Bad Boys sem kimondottan nagy mellényúlás. Abba mondjuk lazán beleköthetnék, hogy miért éppen az 1987-ben megjelent alaplemezük dalaira helyezik a hangsúlyt, de úgy gondolom, nem érdemes - a már említett Bad Boys, a Give Me All Your Love vagy éppen a Here I Go Again akkora rockhimnuszok, hogy minden bizonnyal rengeteg negatív visszajelzést kapna a banda, ha csak egyszer is kihagynák őket a műsorból. A régi-új dalok sem vallanak szégyent, Coverdale szuggesztív előadásában nekem jelen pillanatban a The Gypsy a legnagyobb kedvencem.

És ha már itt tartunk, érdemes megjegyeznem, hogy a stúdióalbumon hallható apróbb vokális hibák miatt kár húzkodni a szánkat, hiszen a frontember élőben olyan teljesítményt nyújt, hogy nem győztem kapkodni a fejemet.  (Amikor időnként a közönség veszi át a szerepét, tekinthető egyfajta biztonsági játéknak is, de hát ebben a korban már teljességgel érthető a dolog...) A zenészek sem vallanak szégyent, a nagyszerű keverésnek és az egészséges hangképnek hála pedig minden hallgató meggyőződhet minderről, akinek pedig nem lenne elég a sima CD-verzió, az az extrákkal rendelkező DVD, illetve BluRay-verziókon további négy dalt is meghallgathat - nem érdemes kihagyni a lehetőséget! A CD kiadvány egyébként kimondottan ízléses, a stúdiólemez színvilágához igazodó artworkot kapott, bookletjében pedig rengeteg információ és interjúrészlet olvasható, egyedül talán a képanyag lehetett volna kicsit masszívabb, bár arra ott van a szintén most megjelent fotóalbum...

Lehet elfogultsággal vádolni, csak nem érdemes. Minden bizonnyal a hamarosan érkező Flesh & Blood című stúdióalbum lesz az utolsó a csapattól, de bízom benne, hogy legalább egy alkalommal sikerül elcsípni őket hazánkban (esetleg egy közelebbi országban) koncert keretein belül is. Nem tudom, mennyi értelme van pontozni egy ilyen kiadványt, azt viszont nagyon is tudom, hogy ez nálam csak és kizárólag egy hatalmas 10-est ér!

A CD-n szereplő dalok: