A közel öt évtizede - pontosan 1969-ben - alapított Judas Priest kétségtelenül a heavy metal műfaj egyik legnagyobb hatású zenekara. Egyesek úgy tartják, hogy ha a Black Sabbath a heavy, akkor a Judas Priest a metal. Egy viszonylag gyengécske, főként blues elemekben bővelkedő hard rock album (Rocka Rolla) után kiadták életművük egyik máig meghatározó darabját, a klasszikusok sorába tartozó Sad Wings of Destinyt, amit olyan - szintén klasszikus státuszba emelhető - darabok követtek, mint a Sin After Sin, a Stained Class vagy a Killing Machine. A '70-es évek végén kiadott Unleashed In The East című koncertlemez is a mérföldkövek sorát erősíti, de az igazi áttörést mégis a slágeresnek számító tételekben bővelkedő, nem egészen 40 perces British Steel hozta meg a zenekar számára. Zeneileg minden ízében heavy metal album, azonban a dalok szerkezetének és az énektémák egyszerűsödésének köszönhetően sokkal fogyaszthatóbb volt, mint bármelyik korábbi anyaguk. A hatalmas sikert már kevésbé tudta megismételni a nem sokkal később kiadott Point of Entry, viszont a Screaming for Vengeance és a Defenders of the Faith duójának köszönhetően újfent sikerült a csúcsokra törniük. Utóbbi két lemez is joggal szerepel minden idők legjobb metalalbumai között. Az évtized közepén aztán jött a máig előszeretettel szétcincált Turbo, amin a Def Leppard és a Van Halen világára hajazó dalok kaptak igazán nagy teret.

A '88-as Ram It Down annak ellenére, hogy visszatért a klasszikus heavy metal vonalhoz, nem aratott túl nagy sikert, viszont a két év múlva napvilágot látott Painkiller újfent visszahozta őket a gödörből - ez a speed és power metal jegyeket is felvonultató mestermű lett "A Judas Priest Lemez" valamint a metal műfaj egyik kizárólagos alaplemeze. A komplett zenei színtér átalakulása őket sem kerülte el, Rob Halford énekes távozását követően inkább szólólemezek gyártásában lelte örömét, (ellentétben a hallgatókkal) helyét pedig Tim "Ripper" Owens vette át. Igaz, a vele készült Jugulator egy sokszínű és modernebb megközelítésű, mégis időtálló anyag lett, a régi sikereket már nem tudta megismételni a zenekar. 2003-ban visszatért a régi frontember, két évvel később pedig új albumot is adtak ki, Angel of Retribution címmel, amit 2008-ban a Nostradamus című konceptanyag követett. Az új évtized elején egy esetleges búcsúturnéról szóltak a pletykák, amit aztán szépen meg is csináltak, csak hogy négy éve elkészítettek még egy lemezt, így szó sem lehetett visszavonulásról. Sajnos a Reedemer of Souls közel sem lett olyan meghatározó eleme diszkográfiájuknak, mint vártuk, viszont most itt van a Painkiller óta készült kétségtelenül legjobb Judas Priest-anyag, a Firepower. A Metal Istenei 14 dalban mutatják meg (és most még deluxe verzió sincs), hogy még mindig méltó helyük van a színtéren. Minden bizonnyal az utolsó stúdióanyaguk, viszont panaszkodásra semmi okunk: eddig a 2018-as év egyik, ha nem a legjobb lemeze.

Meg kell mondjam, nem kis félelem alakult ki bennem a dallista láttán: 14 nóta, amik között nincs egy bónusz sem. Hogy fog működni a közel egy órás játékidővel rendelkező anyag? Számtalan hallgatást követően azt tudom mondani: működik. Csak így lazán, egyszerűen - működik.  Már a nyitó Firepower is a legszebb hagyományokat idézi, a refrén helyenként egyenesen a Painkillert juttatja a boldog hallgató eszébe, a Lightning Strike pedig a Hell Patrolra emlékeztet. Egyszerűen hihetetlen, hogy ennyi idősen is ilyen teljesítményre képesek - itt emelném ki Rob Halford frontembert, aki valami bámulatosan énekel, még mindig... Amennyire az előző albumon mindannyian öregesre vették a figurát, itt most annyival több energiát pakoltak mindenbe, különös tekintettel a hangzásba, köszönhetően Tom Allom és Andy Sneap áldásos tevékenységének. Az előzetesen bemutatott tételek közül nekem személy szerint a Never The Heroes a kedvencem, az első végighallgatás során megismertekből pedig a Necromancer. Mindkettő igazán húzós és zúzós darab! A zongorásan, instrumentálisan felvezetett Rising From Ruinsban a frontember olyan álomszép énektémákat hoz, hogy az ember nem tud nem elismerően bólogatni a dal hallatán, de ugyanez a helyzet az epikus Children Of The Sunnal is.

A lemez második fele is hozza a jobbnál jobb pillanatokat, elég csak a markáns Flame Throwerre, vagy éppen a rövid és velős, egyenesen az arcodba mászó No Surrenderre gondolni. (Talán ez a dal nevezhető leginkább esszenciális metaldalnak a sorban. Alig három perc, mégis megvan benne minden, amire a fémszívű rajongónak szüksége van. Remélem, nemsokára a korong húzódalává válik!) Úgymond lírai, balladásabb pillanatokra is futja az öregektől, ezen dalok sorából a klippel megtámogatott Spectre valamint a Lone Wolf emelkedik ki, de a többi sem vall szégyent. Hasonlóan a Reedemerhez, a zárótétel itt is egy álomszép lírai darab, a hat perces hosszúságot súroló Sea of Red.

A Firepower dalai között egyszerűen lehetetlen különbséget tenni. 14 méregerős, minden ízében Judas Priest dal sorakozik minden bizonnyal utolsó stúdióalbumukon, melynek turnéja nemsokára hazánkat is eléri. Bízzunk benne, hogy júliusra azért változtatnak a koncertprogramon, ami a nyitóesten így festett:

Szerintem a legjobb dalok: az összes, itt aztán nincsenek gyenge pillanatok. Ha mégis ki kellene emelnem a legnagyobb kedvenceket, akkor hát az alábbi dalokra voksolnék: Evil Never Dies, Never The Heroes, Necromancer, Children Of The Sun, Rising From Ruins, Flame Thrower, No Surrender, Lone Wolf.

Pontszám: 10/10

Dalok: