A sokáig Transylvania Rock Band néven működött erdélyi zenekar nemrég névváltozáson esett át, melynek során a sokkal hangzatosabb és megjegyezhetőbb, emlékezetesebb Transylvanium nevet választották, ezzel együtt pedig stúdióba vonultak, hogy rögzítsék első nagylemezük anyagát. A szolnoki Denevér stúdióban készült 10 dalos anyag minden bizonnyal sikert fog aratni a Lord, P. Mobil, P. Box, valamint Ossian zenekarokat kedvelők táborában – szóval mindenkinél, aki szereti a tradicionális hard rock muzsikát, igényes és könnyen megjegyezhető, akár már második hallgatáskor együtt énekelhető szövegekkel.

Ahogy az a márciusi HammerWorld magazin egyik mellékleteként megjelent album borítóján is olvasható, a zenekar 2012 óta számos helyen fellépett már, és mindenhol, kivétel nélkül sikert arattak. Én még nem találkoztam velük élőben, de a lemezanyag alapján minden bizonnyal remekül muzsikálnak úgy is. A csapatot tulajdonképpen fiatal, az igazi nagy kiugrás előtt álló tehetséges arcok alkotják, a sorból talán énekesük, Orosz-Pál Levente lóg ki, de ez talán nem is baj – más orgánummal nem is igazán tudnám elképzelni ezt a fajta zenét. Ritka, hogy egy zenekar debütáló anyaga ilyen erős legyen. A Végtelen utakon esetében egy valódi, ízléses és klisék nélküli, mondhatni kisujjból kirázott, csípőből odavágott dalcsokorról beszélhetünk, amelyből nehéz akárcsak egy gyengébben sikerült tételt kiválasztani.

Tény, hogy rengeteg zenekar alkot a műfajban, évtizedek alatt pedig rengeteg mindent hallhattunk már, – mind zenei, mind szövegi szempontból – viszont az erdélyi zenekar nem esett bele abba a hibába, amibe oly sokan már az első dalok megszületésekor előszeretettel, történetesen sikerült érdekes, meglepően újszerű és izgalmas dolgokkal megtölteniük az anyagot, úgy, hogy egy percre sem váljon unalmassá. Még a tavalyi év során fordult elő velem, hogy egy, a klasszikus heavy metal műfajában tevékenykedő zenekar friss lemeze nem talált el annyira, mint vártam, mert egyszerűen túl szögletes és paneles volt a világa, egy-két dalt leszámítva. A Transylvanium esetében ilyenről szó sincs, sőt! Jómagam is meglepődtem azon, hogy akaratom ellenére egymás után öt alkalommal is lepörgettem a lemezt, mert tetszik és kész. Alapvetően rajongója vagyok a műfajnak, kedvelem a példaként fent említett zenekarokat is, így nálam ez a korong már most az év egyik legnagyobb kedvencévé vált, minden bizonnyal sokszor elő fogom még venni.

De beszéljünk egy kicsit a lemez egészéről, a dalokról: mondhatjuk, hogy a jól bevált receptet követve vegyesen fordulnak elő tempósabb és nyugodtabb hangulatú dalok. Tetszik, hogy sem zenében, sem szövegben nem az acsarkodó, erőszakos, minden áron motorozni és az élet nagy igazságainak tűnő dolgokat megmondani akaró banda szerepét vállalták magukra, sokkal inkább a nyugodt és kiegyensúlyozott, valódi mondanivalóval bíró értékközvetítőkét.

Mondanom sem kell, hogy a dalok egytől-egyig remekül szólnak, köszönhetően Cserfalvi „Töfi” Zoltán és a Denevér áldásos tevékenységének, kíváncsi vagyok, hogy színpadon mindebből mennyi jön át. A hangszeres fiatalok előtt mindenképpen le a kalappal, kiválóan érződik, hogy milyen zenéken nőttek fel. Innen is ajánlom nekik, hogy ezt a megkezdett utat folytassák! Orosz-Pál Levente pedig énekel. Igen, énekel. Lehet, hogy ez meglepő, de a mai világban már-már csodaszámba megy, ha valaki ilyen teljesítményre képes a mikrofon mögött. A szövegíró szerepét is betöltő frontembert is maximális dicséret illeti, de nem csak ezért, hanem az ügyesen megfogalmazott, prozódiailag is teljes mértékben rendben lévő sorokért is.

Előfordulhat, hogy a kezdést hozzám hasonlóan többek is kissé óvatosnak vélik majd elsőre, de utána remekül beindul az album, már tulajdonképpen a nyitó dal (Itt vagyok) refrénje minden kétséget eloszlat. Finom és kísérletezős, de ettől függetlenül nagyon húzós és egyből beránt, képtelenség nem odafigyelni a lemezre. Leginkább talán a Bukott angyal című tétel esélyes arra, hogy széles körben is ismertté és népszerűvé váljon, nekem legalábbis ez a nóta a személyes kedvencem. (A refrénjét az első meghallgatás óta nem tudom kiverni a fejemből, ráadásul még egy hangulatos kis videoklipet is el tudnék képzelni hozzá.) Ehhez mondjuk arra is szükség lenne, hogy a RockFM naponta többször is leadja, viszont a remény megvan rá, hogy felfedezzék, úgyhogy hajrá! Mint azt már az elején említettem, igazán gyenge tételt nem érzek a korongon, tipikusnak, kiszámíthatónak talán csak az Ahogy élsz mondható, de még erre a Bon Jovi-ízű tételre is csak elismerően bólogatni és mosolyogni tudtam, úgyhogy hajlandó vagyok szemet hunyni a saját elsőre való ítélésem felett. Az Egyedül című líra kétségtelenül minden érző szívű ember lelkének mélyéig fog majd hatolni, főleg attól, ahogy Levente elkezdi. Na, engem ott rázott ki a hideg a gyönyörtől! (A dalra még a Bikini is méltán lenne büszke.) Az autós utazáshoz, kellemes délutáni, esetleg hétvégi kikapcsolódáshoz ideális, tempósabb tételek közül egyértelműen kiemelkedik a már ismert Háborgó tengeren, vagy az Új idők, de a hat perces – és ezzel az album leghosszabb dalának járó címet kiérdemlő – Lételem az életem, valamint a címadó is igazán megnyerő. Aki pedig szereti az instrumentális tételeket, a záró, Mennydörgés című opusban gyönyörködhet.

Annak ellenére, hogy még csak március közepe van, rengeteg jobbnál jobb album landolt már a lejátszómban (sajnos párat még nem hallgattam meg az eddigi felhozatalból, de ami késik, nem múlik…) és örülök annak, hogy ezek közül is kitűnik a Transylvanium és a Végtelen utakon, ami nem csak hogy az év egyik legnagyobb meglepetése, de egyik legnagyobb kedvence is lett nálam. Tavaly a Lord, idén pedig – az erdélyi arcok mellett – a szintén első lemezes Stula Rock bizonyította be, hogy még mindig a rock uralkodik, mindenekfelett! Remélem, minél előbb napvilágot lát egy esetleges második korong is, egy rajongót már garantáltan szereztek maguknak.

Szerintem a legjobb dalok: Itt vagyok, Végtelen utakon, Új idők, Ahogy élsz, Egyedül, Bukott angyal, Háborgó tengeren

Pontszám: 9/10 – csak így tovább!

Dalok: