Hogy szalad az idő...! A Pair O' Dice zenekarral való első találkozásom még 2015 decemberére nyúlik vissza, amikor is egy unalmas pillanatban felraktam a Képlet címre hallgató, öt számos EP-jüket, mert kíváncsi voltam, hogy milyen lehet az a "hard rockba oltott modern metal Sopronból", egy olyan zenekartól, aminek a Lord-énekes Pohl Mihály fia is tagja gitáros poszton. Mint az már egy Lord-koncertről (ahol a srácok az előzenekar pozícióját töltötték be) szóló beszámolómban leírtam, az elsőként hallott Hajtsuk fel! című szerzeménynek nem igazán jött be a szövegvilága, a zenével már akkor sem volt bajom. A koncerten olyan remek formában voltak, hogy szinte sajnáltam, hogy véget ér a rájuk kiszabott idő, és már a buli ideje alatt egy esetleges nagylemez megjelenését szorgalmaztam - és tessék-lássék, kicsit több, mint egy év múlva itt is van az első, nagylemezértékű Pair O'Dice-hanghordozó!
Szerencsére az elmúlt időszakban sem hagyták közönségüket újdonságok nélkül a fiúk: a Mindig ugyanaz mellett a Fejben dől el és a Lehetőség című dalokat is megjelentették már az albumról, videoklipek formájában. A nagylemezről értelemszerűen lemaradtak az EP-n már helyet kapott tételek (mondjuk újrafelvett bónuszokként igazán hozzácsaphatták volna őket...) és legnagyobb sajnálatomra a Deep Purple Hush című klasszikusának feldolgozását sem rakták rá, viszont az utolsó - hatványozottan fogós és rádióbarát - tételben maga Pohl Mihály vendégeskedik, úgyhogy panaszra nem igazán lehet oka a hallgatóságnak.
A lemezt egy ötletes és ízléses intro nyitja, amit jobbnál jobb dalok sora követ. Nagyon kedvelem a zenekarban azt a hozzáállást és alázatot, amivel dolgoznak és hogy dalaik bármelyik rádióállomás kínálatában megállnák helyüket, emellett pedig ugyanúgy megkedvelhetik mind az AWS, mind pedig a Hooligans rajongói. Számaik egytől egyig dallamosak és zúzósak, refrénjeik könnyen megjegyezhetőek, az énekdallamok pedig változatosak és emlékezetesek. Egy-két helyen éreztem úgy, mintha az ének jóval előrébb lenne tolva a hangszereknél, de ettől el tudtam vonatkoztatni - attól viszont nem, hogy Szokodi Zoltán énekes hangja kissé Anti Fitness Clubos. A harmadik, negyedik hallgatásnál már nem zavart annyira, mint elsőre, az viszont tény, hogy élőben merőben más volt, mint lemezen. (Vagy csak én emlékszem másképp, vagy nem hallottam rendesen a meglehetősen gyenge hangosítás miatt?) Amire - tekintetesen a szövegek - az EP esetében ferde szemmel néztem, most kimondottan pozitívan kell, hogy üdvözöljem: itt-ott felmerülnek még apróságok, amiket igazán ki lehetett volna kerülni, ettől függetlenül nem igazán lóg ki a lóláb, sokkal érettebbek és letisztultabbak a gondolatok, mint közel három éve.
A dalok titka egyértelműen a fogósságban és a rádióbarátra hangszereltségben rejlik, a nóták helyenként már-már túlságosan is popos beütésekkel operálnak. Ilyen például a címadó, ami mind zenei, mind szövegi szempontból egy az egyben olyan, mintha egy 2000-es évek közepén alakult poprock banda lemezéről maradt volna le. A Fejben dől el és a Mindig ugyanaz viszonylag hasonló kaptafára épülnek mint az Illúzió, az első nyugisabb pillanatot a legkiemelkedőbb dalok közé tartozó Egy lélek, egy dallam hozza el, a refrén csodálatos sorait minden bizonnyal sok hallgató fogja magáénak érezni. A tempósabb tételek közül még az Álarcot emelném ki, valamint a Pohl Mihály vendégeskedésével készült Amit én akarok címűt - ezzel a két dallal én a helyükben hosszabb távra is terveznék, legalább az egyik megérdemelne egy videoklipet és némi rádiós játszást is.
Remélem, hogy még nem fogyott el az összes puskapor a bandánál és hasonló tempóval, alázattal folytatják a jövőben is, valamint hogy nem csak underground szinten fogjuk hallani a nevüket.
Szerintem a legjobb dalok: Illúzió, Egy lélek, egy dallam, Búcsút intek, Lehetőség, Álarc, Amit én akarok
Pontszám: 9/10
Tracklista:
- Intro
- Illúzió
- Fejben dől el
- Mindig ugyanaz
- Egy lélek, egy dallam
- Egyszerűbb velem
- Búcsút intek
- Lehetőség
- Én vagyok
- Álarc
- Amit én akarok - Pohl Mihály
