"Mi volt előbb, a zene vagy a szenvedés? Azért hallgattam zenét, mert szenvedtem? Vagy azért szenvedtem, mert zenét hallgattam? Az a sok lemez ilyen bús-nyavalygós faszit csinál az emberből?" (Nick Hornby)

Rock 'n' Roll: Ain't Noise Pollution...

RETROSPEKTÍV #2: Szikora Róbert paródialemezei (Pepita, 1986 / Favorit, 1987)

2019. augusztus 29. - Blind Man

szikora_parodia.png

Mint a nagy tervek általában, azon elhatározásunk sem jött be, hogy az elfeledett lemezeket bemutató sorozatunkban a Fix együttes, vagy a Griff egy-egy harminc évvel ezelőtti klasszikusát mutassuk be. Történt ez márpedig azért, mert már sokadszor akadt kezünkbe Szikora Róbert 1986-os, illetve ’87-es kvázi szólóalbuma, amiken hazai, illetve külföldi előadók stílusában zenél és énekel az R-Go tagjaival, valamint meghívott vendégeivel. Úgy gondoltuk, ez a két anyag is teljesen ideális választás a sorozatba, még akkor is, ha Robi nem kimondottan profilunkba vágó előadó. Azonban a Hungáriás múlt némiképp megkövetelte a dolgot, úgyhogy most nézzük, hogyan parodizálta több, mint harminc éve kortársait (és esetenként saját magát is) a csikidám koronázatlan királya.

szikora_igyjacctokti.png

Az 1986-ban megjelent (Kb) Így jácctok ti ismertetését rögtön érdekes felütéssel kell kezdeni, ugyanis ha minden igaz, 1985 szilveszterére készült el az a – Koltai Róbert közreműködésével felvett – Tulzus című műsorparódia, amit csak 1986 januárjának elején mutattak be. (Ezen információért egyébként hálás vagyok Riskó Gézának és az R-Goról írt könyvének.) Szóval a dalok nagy része egyfajta videoklipet is kapott, ha úgy tetszik, márpedig tetsszen, mivel ezekkel válik teljessé az anyagról alkotott kép is. A közel félórás paródiaparádét remekül megszervezték az egykori Pulzus keretei köré, mondjuk a már-már kínos összekötő gegeket nagyon nem kellett volna erőltetni, de nem is ez a lényeg, hanem a zene, mégpedig – legalábbis a lemezanyagon – húsz hazai kortárs stílusában.

Azt azért illik tudni, hogy a magyar zenében nem Szikora és nem 1986-ban volt az első, aki hasonló vonalon próbálkozott be, az évtized elején az Óceán együttes (frontember: Patkó Béla „Kiki”) mutatta be Kuka blues című szerzeményét, ami a Hobo Blues Band világának stílusparódiája szeretett volna lenni, de a P. Mobil sem szégyenkezhetett Ha én ló lehetnék – Prézlidal – Hol van már az ezüst tál? hármasával.

Azonban ha mindezt félretesszük, elmondhatjuk, hogy Szikora Róbert forradalmasította a stílusparódiát, mint olyat: az eredetiekre megtévesztésig hasonló zenei világban alkotta meg dalait, méghozzá zeneileg-szövegileg is egymaga. Előbbi oldal szinte csak a tökéletes szóval leírható, hiszen végig szellemes zenei megoldásokat alkalmaz, s az olyanok, mint az LGT, a Hungária, a Skorpió, a Hobo Blues Band vagy mondjuk a Korál, az Omega és a 100 Folk Celsius esetében nehéz fogást találni a nótákon, már ami a dallam- és harmóniavilágot illeti. A szövegi oldalt szerintem hagyjuk, ha egyszer ütős a zene, nyilván nem érdemes Adamis Anna, Dusán, vagy éppen Sülyi Péter, esetleg Horváth Attila nyomdokaiba lépni. Megjegyzem, esetleg egy remek parodizáló hajlammal megáldott költő vagy író segítség lehetett volna a szövegek terén, mert így esetenként igen csak fura sorok születtek, bár ezek közül is vannak kiemelendők. Nem véletlenül rághatott be annak idején Presser Gábor az Egy frászt! című LGT-parafrázisban hallható „Nem lesz többé a mis-másolgatás…” kezdetű sorra, de emlékezetes lehet még a szintén rock and roll-rivális Dolly Roll paródiában (Hány éjszaka?) hallható rengeteg olaszos utalás, nem beszélve a breakelő Fenyő Mikit osztogató telitalálatról, vagy a rövid, de annál ütősebb Korál-utánzat (Kesergő) szomorkás, rezignáltan előadott „Anyám kergesd el a legrosszabb gyermeked s ne sírjál…” soráról. A nyolcvanas évek Omegáját idéző A világ tetején talán az egyik legjobban eltalált nóta mind közül, de nekem mégis a Laár András nevével fémjelzett KFT-t megidéző Csámpás királynő a kedvencem. Nehéz megmagyarázni miért, de ebben a dalban ott van minden, amiről ez a fajta stílusparodizálás szól. Hasonlóan ütős a Neoton Famílián élcelődő Honululllu (valóban így, három L betűvel), vagy a Hobo fantasztikus mélységű szövegeit kiforgató Pokolangyal bálban.

Ami aztán a szösszeneteket illeti, mert hogy akadnak ilyenek is, Zorántól az akkor induló magyar metalzenekarokon át Korda Györgyig tényleg mindenkinek kijut az osztásnál, bár azt meg kell hagyni, hogy sem az orrhangú gitárművészt, sem az ország Gyuriját nem sikerült úgy elkapni, mint a többieket, utóbbi egyenesen annyira fura benyomást kelt, hogy ha nem olvastam volna el az inzertet, nem tudnám, kit kéne hallani. Ennyi erővel azt is rámondhatnám, hogy Jimmy, legalább annyira lenne hiteles. Van még Skorpió, egy Ricsés Nagy Feró és egy alig húsz másodperces Fonográf-szösszenet is, de ezek közül inkább előbbi érdemel említést, utóbbi maximum időhúzó lehet, már ha húsz másodpercet nevezhetünk időhúzásnak. Plusz Halász Judit és az Expressz zenekar is kapott egy-egy rövidebb dalt, de azt végképp nem értem, miért kellett erőltetni őket. Jól el lettek találva, de a TV-műsorba nem véletlenül nem kerültek be. Sebaj, csak hogy teljes legyen a kép, utolsó számként önmagát, azaz az R-Go zenekart is górcső alá vette Robi, méghozzá zseniálisan! Az érthetetlen szövegű verzék valami fantasztikusak, jó érzés azt hallani, ha egy művésznek van öniróniája.

Amint korábban is említettem, Presser Gábor reakcióján kívül nem ismerem más előadók véleményét a róluk alkotott paródiákról, pedig kíváncsi lennék rá, hiszen akinek kijárt, az megkapta a magáét, igaz, ezt az oldalt lehetett volna egy kicsit keményebbre is venni. Mindegy, összességében pazar a kép, amit Szikora Robi 1986-ban összehozott, még ha egy kicsit görbe is. Nagy kár, hogy nem kapott CD-s (esetleg CD+DVD-s) újrakiadást a cucc, kijárna neki. Sebaj, a YouTube-nak hála végighallgatható, bár azért mégiscsak csillogó fekete lemezen az igazi, aki tudja, szerezze be, megéri!

szikora_igyjacctokkint.png

Ahogyan megér egy misét az egy évvel későbbi Így jácctok kint is, amin már a külföldi kortársak kapnak minden irányból. A humor itt is sokkal inkább zenei, semmint szövegi, bár érdemes megjegyezni, hogy a sorok legtöbb esetben dalcímekből lettek összepakolva, ahol meg nem lehetett imígyen megoldani, random kifejezések kerültek, mintegy fricskaként arra, hogy mindegy is, mit énekel az ember, csak el tudja adni. (Az első track – Beat-lessz: Yeh-Yeh – után ki is jelenti az összekötő szövegekért felelős B. Tóth László, hogy ugye milyen egyszerű az egész, csak dalok címeit kell egymás után elénekelni.) Mivel jómagam ezt a válogatást ismertem korábban, személy szerint ez a kedvencem, így nem tudok nem elfogult lenni, amikor hallgatom, pláne, mikor írok róla. Pontos adataim nincsenek róla, de talán az elődjéhez mérten már nem volt olyan sikeres, pedig kijárt volna a tisztelet ennek az anyagnak is, bár erre csak akkor jön rá az ember, ha kellően odafigyelve hallgatja.

Közbeszúrnám, hogy készült műsor az itteni dalokból is, sőt a 3+2 stílusában előadott lakodalmas R-Go nótákhoz videoklipet is forgattak, külön. A majdnem egész estés showműsor ezúttal Sárga fény – Interpol fesztivál címen futott, Kern András és Koltai Róbert szíves közreműködésével, s csodák csodájára ebben már sikerült egy-két poént is elrejteni, bár a klipbetétek és a rendőrségi szövegek olyan adhoc módon lettek összedobálva, mintha nem lett volna forgatókönyv és stáb, aki karbantartja a dolgot.

De vissza a zenére! Mint már említettem, a Beatles slágereinek címeiből készült Yeh-Yeh (már a cím is találó!) nyitja az A-oldalt, hiszen ezen dalokat is csak csillogó fekete lemezen (vagy a YouTube-on) élvezhetjük. A globális szupersztár De-Falco bizonyítja, hogy tényleg minden nyelven képes énekelni, nekünk, magyaroknak mégis a hazánkra utaló szavak ütik meg fülünket, plusz németesek előnyben, ami az eredeti előadó származását illeti. El-Visz és a Drog Motel a Király két arcát is megmutatja, történetesen a lírai, andalgósat és a rock and roll királyit is, meg kell hagyni, mindkettőt kiválóan. A Modern Talkingot utánzó Chery Chery Bandi már-már olyan pazar, hogy akár Thomas Anders és Dieter Bohlen is büszke lenne rá, ha egyáltalán szóba állnának egymással. Ami a Rolling Stones Gördülő asszonykórus (újfent parádés cím) című szerzeményét illeti, a dalcímek bezsúfolása itt is nyerő ötlet, még sokadik hallgatásra is találtam olyan pillanatot, ami eddig elkerülte a figyelmemet. Skót Stewart (talán nem kell mondani, ki az áldozat) a Szent Jupáton hajózik összetéveszthetetlen hangjával és szövegvilágával, a refrénben pedig egyenesen a szemünkbe mondja: I’m Just Falsification – azaz csak hamisítvány vagyok. Pont ez a dal nem kapott videót egyébként, pedig az egyik legalkalmasabb lett volna a megvalósításra, remekül sikerült elkapni Rod Stewart minden jellegzetességét vele. Az oldalt Edith Piaf (meglepő választás, lévén sem nem pop, sem nem rocksztár) felszabadult sanzonja zárja, az innen-onnan összelopkodott francia szavakkal, kifejezésekkel és nevekkel, na meg némi magyarítással kimondottan kacagtató, még ha nem is a lemez legjobbja. Pont ezen dal (meg mondjuk a John Lennon és Yoko Ono-féle) miatt nem érzem úgy, mintha egy Super Hits válogatást hallgatnék, pedig még annak is tökéletes paródiája lenne az anyag, annyira sokoldalú.

S ezen sokoldalúság a B-oldalon is kitart, mely rögtön Michael Jacksonnal nyit. Lévén az egyik kedvenc popelőadómról van szó, akit kétszer is volt alkalmam megszemélyesíteni beöltözések alkalmával, csak szuperlatívuszokban tudok nyilatkozni még a kigúnyolásáról is. A Thriller Billie Jean vonalon mozgó nóta (amibe ezen címeket sikerült is ügyesen beleszőni) minden pillanata fantasztikus, még akkor is, ha szövegében meglehetősen karcsú az eredeti Jacko-nótákhoz képest. Szintúgy Madonna esetében, bár talán ez az első olyan nóta, amiben majdnem tiszta és értelmes angol szöveg van, megspékelve némi utalással. Igaz, nem vagyok szakértő, ami a művésznőt illeti, ez a nóta egész jól súrolja a megtévesztés határait. A John Lennon és Yoko Ono-duót megidézni próbáló Pax akkor vicces, ha hallottál már egy-két dal(nak nevezet)t az eredeti előadóktól, különben csak jól irányzott blöffnek gondolná az ember. Mondjuk még annak is jó, szóval… Hogy visszatérjen kicsit a rockvilág is, egy szűkszavú, de annál frappánsabb ZZ Top-paródiát kapunk a Texakál képében – itt kell meghagyni, hogy a három szakállas nem éppen a terjengős dalok miatt annyira népszerű, úgyhogy vegyük úgy, nem is szóltam semmit. A törzsanyagot Marilyn Monroe utánzása zárja, előtte pedig egy rövid beszélgetést hallhatunk a már említett Sárga fény c. műsor készítőivel és Robival. Ami a halhatatlan amerikai szexszimbólum kifigurázását illeti, meglepő módon újfent egy viszonylag kerek és némiképp értelmes angol szöveggel van dolgunk, a zenei oldalt ezúttal nem méltatnám, mivel nagyon nincs előképzettségem a hölggyel kapcsolatban. Ahogy a magyar verzión, úgy itt is kapunk egy kicsit az R-Go életműből, ezúttal mulatós verzióban szólalnak meg a zenekar addigi klasszikusai. Nem mondom, hogy kimondottan szükségét éreztem a dolognak, bár azért helyenként elnevettem magam a megoldásokon, hiszen ilyen is kell néha, nem igaz?

Ahogy Szikora Róbert fogalmazott: az önálló lemez pontosan én vagyok. Valóban így van, azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy mindkét anyagon vastagon közreműködött az R-Go és egyéb vendégek is, de ami a munka oroszlánrészét illeti, azt tényleg mindkét esetben Robi vitte és ezért le a kalappal előtte. Talán lesz majd valaki, aki olvassa ezen sorokat és észbe kap, hogy ideje lenne leporolni nemcsak a bakelitkorongokat, hanem a celluloidszalagokat is, és újra a nagyközönség elé tárni ezen elfeledett gyöngyszemeket. Én kérem, csak játszottam… Így jáccottam én.

rocker_affilate_01-851x315.jpg

Ha nem szeretnél lemaradni a legfrissebb hírekről és újdonságokról, akkor kövesd a blogot a Facebookon is! Köszönöm. :)

Már az Instagramon is ott vagyunk! - instagram.com/martongabona

A bejegyzés trackback címe:

https://maximumrockandroll.blog.hu/api/trackback/id/tr4915029454
süti beállítások módosítása