Nem lennék meglepve, ha a jelen retrospektív cikk áldozatát mára a feledés homályának - ki-ki döntse el, mennyire jótékony - hatása miatt a kutya nem ismerné. Akinek esetleg halványan dereng valami a harminc éve megjelent Jó vagy nálam, édes és az azt létrehozó FIX együttes kapcsán, talán még annak is lapozgatnia kell egy kicsit fejben a megannyi mappa között, de hát van ez így... Jómagam nem tagadom, hogy Bellus István humorista Kívánságszatyor Pistivel című YouTube-os műsorának hála ismertem meg a Frontvonalban című szerzeményt és hát elsőre nem tudtam hova tenni. Mégis izgatott valamelyest, hogy mégis mi ez és miért kerülte el eddig a figyelmemet, úgyhogy a részlet után le kellett, hogy csekkoljam a komplett dalt is. Nos, mind külső megjelenésben, mind pedig a muzsikát tekintve ezek az arcok tökéletesen örökítették tovább a legszebb (vagy éppen legrosszabb) Whitesnake-, Poison-, Bon Jovi-, Europe-, valamint Aerosmith-hagyományokat, behozva így hazánkba a glam rockot, mint műfajt. Egyetlen megjelent nagy-, valamint kislemez után nem is mondanánk semmit, beszéljenek a dalok, a koncepció és legyen elég annyi, hogy a frontember nem sokkal később a Manhattanben kötött ki...

Ebből a korongból sajnos nem birtokolok saját példányt, de ez talán jobb is... Viszont utánajárva a lemeznek, egyetlen dolog volt meglehetősen szembeötlő amellett, hogy bizony Mirkovics "Zserbó" Gábor is vastagon benne volt a bandában, mégpedig hogy a szövegek nagy részét maga Pierrot követte el. Bizony, az a Pierrot! És ha mindez nem lenne elég, Csiga Sándort is a szerzők között tudhatjuk. Róla talán köztudott, hogy a rocktörténeti klasszikusnak minősülő A zöld, a bíbor és a fekete című szám is keze nyomát viseli. Nos, erről ennyit. Amíg az eredeti sorra hódítja a slágerlistákat és tényleg maradandó dalokat képes leszállítani - legalábbis egy darabig - baromi nehéz magyar Bon Jovinak lenni, de hát valamelyest megpróbálkoztak ezzel a srácok, igaz, hogy az angol demó némi sikert hozott azért, de nem lettek betonbiztos részei a manhattani (pardon) éjszakáknak, pedig ki tudja, lehet, hogy a külföld zabálta volna a dolgot. Konkrét adataim nincsenek arról, hogy idehaza mennyire bírta a nép ezt a világot, kétségtelen, hogy manapság enyhén szólva is nevetséges a dolog. Viszont akárhogy is nézzük, a glam rock hazai úttörőiről van szó, s ami az alapkoncepciót illeti, azzal semmi probléma nincs. Még a megjelenés is tökéletesen passzol, ahogy a zenei (energikus, gitár- és szintiközpontú dalok) valamint szövegvilág (tökös nóták mellett egy-két ballada is belefér) is, valami miatt mégis inkább a látószervek és hallójáratok ellen elkövetett merénylet a FIX munkássága.

Talán pont ezért örüljünk annak, hogy egyetlen nagylemeznél több nem jutott ki belőlük, így nem hagyhattak olyannyira maradandó nyomot, mint például a nem sokkal később érkező és egyébként fenomenális Dance zenekar. No, nem mondanám, hogy olyan tragikusan rossz alkotás lenne a Jó vagy nálam, édes, de mára annyit változott nemcsak a világ, de hazánk zenei ízlése is, hogy meglehetősen nehéz egyszer is végighallgatni. Pedig egészen frappáns nyitódal Az ördög bújt belém, még banális szövege ellenére is megadja a hangulatot, amit tökéletesen visz tovább a már említett Frontvonalban, amihez egy az egyben sikerült - egyébként tökéletesen - lenyúlni az Aerosmith Walk This Way című alapvetésének gitárszólóját. Sőt, mintha a refrénekben Steven Tyler magasai is kísértenének egy cseppet... Azonban ha elmondom, hogy messze ez a lemez legjobbja, akkor talán mindent elmondtam. Bocs, de tényleg. Az Ugye van még idő képében megérkezik a kötelező líra, s emellett még a záró Ennyi év után sorolható a nyálrock számok közé. A többi nóta az úgymond tökös vonalat erősíti, esetenként pedig sokkal inkább minősíti. Nem tudom nem betegre röhögni magamat az Igazi lány sorainak hallatán. Komolyan, mintha valami félrecsúszott paródia lenne... A kislemeznóta Tiszta diliház kapásból a Mötley Crüe Kickstart My Heart című remekét juttatja eszembe, és el is engedek egy félmosolyt, még akkor is, ha továbbra is rettentően kínos az egész, de hát muszáj végighallgatni, ha egyszer felfedezte az ember gyermeke és érdemesnek véli arra, hogy feltépje a régi sebeket. A Vágyak szárnyain talán az egyetlen olyan nóta, ami még úgy, ahogy elviselhető és vállalható a tíz közül, hiszen mellőzi a magasakat és nem igazán próbál senkire, semmire sem hasonlítani. Talán ha végig ezen a vonalon maradnak és nem próbálnak innen-onnan lopkodni, valamint feleslegesen próbálkozni olyannal, ami érezhetően nem megy, akkor több is lett volna ebben a bandában. Az Altató rock and roll és a záró Ennyi év után is próbálnak a normalitás talaján megállni, ami lehet, hogy fura a sok, már-már szándékosnak vélhető borzalom-szintű alkotás után, de viszonylag jól sikerült darabok. Biztosan sikerültebbek, mint az Igazi lány, haha...

Lehet, hogy nem éppen a legfényesebben tündöklő darab és nem is egy klasszikus a klasszikusokat termő időkből, viszont tény, hogy ideje volt felébreszteni így, három évtized múltán. A frászkeltésekért pedig ezúton is elnézést kérek az érzékeny lelkűektől. A rovatot illetően távolabbi terveink között szerepel továbbra is a Griff 1000 szent ígéret című anyaga, valamint a jelenlegi Ørdøg-tagságot is tömörítő Superbutt egy albuma, a többi pedig maradjon meglepetés, ha minden jól megy, év végéig minden terv sorra kerül.

Tracklista:

1. Az ördög bújt belém
2. Frontvonalban
3. Ugye van még idő
4. Jó vagy nálam, édes
5. Ragadj el!
6. Igazi lány
7. Tiszta diliház
8. Vágyak szárnyain
9. Altató rock and roll
10. Ennyi év után