Az elmúlt két évtized két legérdekesebb, legsokszínűbb és legminőségibb magyar nyelvű albumát (Tíz fekete dal, Sötétanyag) megalkotó Ørdøg-zenekar akusztikus kistestvére tavaly bukkant fel a színen első EP-jével, ami minden különösebb visszhang nélkül mindössze 100 példányban látott napvilágot, most pedig itt a folytatás - Vörös Andrásék újabb négy dalukat (plusz egy Bob Dylan-klasszikust) csupaszították le és forgatták ki a felismerhetetlenségig.
Nehéz úgy nyilatkozni valamiről, ha nagyon szereted, nekem pedig óriási kedvencem a két eddigi Ørdøg-lemez, gyakorlatilag nincs erő, ami ettől a tizenkilenc daltól elszakíthatna, most mégis azt kell mondanom: mindennél jobban sikerült megfejelni a bejáratott kedvenceket és úgy kiforgatni őket, hogy egyszerre sírtam és nevettem a középlemez hallgatása közben. Mintha egy középkori vásár mesés világába csöppennénk, úgy varázsol el az Államtitkár és a 100x100000, valamint a Keringő - ezek ugyebár egyazon korongról valók, hasonlóan is sikerült átdolgozni őket. Az első lemezről a Natasa van itt, és a legjobb is. Különbözik az összes többitől, ezzel emelkedik ki igazán a sorból. Először tényleg nem hittem el, hogy azt hallom, amit, aztán csak jöttek és jöttek a sorok, én pedig lestem, hogy most mégis mi ez a csoda. Ha csak egy dalt hallgatsz meg ma, mindenképp ez legyen az! (Lentebb meg is találod.)
Az ilyen jellegű vállalkozások mindig nehéz ügyek, sokszor pedig nem biztos, hogy úgy sülnek el, ahogy várná vagy gondolná az ember, de a srácok bizonyítják, hogy az Ørdøg-dalok így is megállják a helyüket. A korábban nálunk is bemutatott Bob Dylan-feldolgozás (Az őrtoronyból feléd) szintén pazar lett, ha nem ismerném, biztosan elhinném, hogy saját dal. András nagyon jó magyar szöveget írt hozzá és helyesen tette, hogy nem a '89-es Barna Imre-féle fordításhoz nyúlt, csak hogy egy kicsit a bennem lakó irodalmárt is idecibáljam.
Szaporíthatnám még a karaktereket, de úgy vélem, nem érdemes. Akit érdekel a cucc, az biztos örülni is fog neki, aki pedig esetleg nem hallott volna egy Ørdøg nevű zseniális magyar zenekarról, az akár ezzel az EP-vel is elkezdheti a hiánypótlást. Én mindenesetre megint kicsit közelebb veszem magamhoz a tíz fekete és kilenc sötét dalt, reménykedve egy esetleges harmadik adagban, na meg abban is, hogy a következő akusztikuson lesz már Superbutt-dal is. Megérné! Addig is jár a tízből tíz földgömb.