Nem kívánok oldalakat megtöltő, minden részletre aprólékosan kiterjedő értekezést írni a "Linkin Park és Én" címmel, hiszen ilyen dologra aligha van esélyem. Töredelmesen bevallom, hogy soha nem szerettem ezt a zenekart és igazából nem is értettem, hogy miért lehet annyira odalenni értük. (De mivel főleg a 2000-es évek eleje óta divat egyes egyszerűbbre, már-már popzenésre hangolt rock/metal attrakciókat "modern", illetve "nu" metal, esetleg "metalcore" néven - és ezek minden létező, végtelen számú permutációjaként - eladni, világossá vált számomra minden. Persze én is ismerem az olyan ún. alapdalaikat, mint az In The End, vagy a Numb, ebben az esetben viszont ilyen - vagy akár ezekhez hasonló - dalokra még a legeslegfelkészültebb ősrajongók se számítsanak, sőt! Inkább tegyenek fel valami ezerszer igényesebb poplemezt, talán egy kicsit jobban megéri. 

Nem véletlenül mondom azt, hogy poplemez, hiszen ezt a 35 perc hosszúságú korongot akár Taylor Swift, Justin Bieber, esetleg a világszerte hatalmas népszerűségnek örvendő Ed Sheeran neve alatt is ki lehetett volna adni. Ha messzebbre megyek, David Guetta, de még Avicii neve sem lenne meglepő / megtévesztő számomra... Ez pedig hatalmas probléma - elég csak végignézni a zenekar tagjain, különös tekintettel az énekesre, Chesterre. Csak aztán nehogy beverje az arcomat, mert rosszat mertem rá mondani! :P Jöjjön hát, aminek jönnie kell...!

Igazából a 2000-es Hybrid Theory-t és a 2003-as Meteorát követően akárha lehetne igazán jó és kiemelkedő pillanato(ka)t találni a csapat életművében, tekintve, hogy a 2007-es Minutes To Midnight, illetve a 2010-es A Thousand Suns, valamint a 2012-es Living Things című korongok megjelenését követően rendesen elásták magukat pár rajongónál. (És az életkor még mindig nagyjából 11-14 év körülre rúg. Mondjuk ezen korosztály értelmesebb képviselői biztos nem hallgatnak ilyen zenéket... De hiába, az átlag az átlag!) A 2014-ben megjelent The Haunting Party többeknek okozott kellemes csalódást, és valószínűsíthető, hogy a Meteora óta nem született olyan "jó" Linkin Park-alkotás. Valószínűleg sokan azt gondolták, hogy az előző album vastagabb hangzása után a csapat visszatér a gyökerekhez, ez azonban fordítva sült el. Nagyon is... Ez a lemez színtiszta (már akinek) pop, de a viszonylag rosszabb fajtából. Félreértés ne essék, én személy szerint kedvelem az igényes popzenét, de ezt kicsit sem tartom annak, ezért is asszociáltam a feljebb is olvasható előadók neveire a lemezt hallgatva. Igazából csak visszataszító dolgokat tudok írni ezzel a lemezzel kapcsolatban: eltűntek a gitárok, a dobok, Mike rapszövegei (leszámítva a Good Goodbye-t), és Chester üvöltései is. Pozitívumként csupán annyit hozhatok fel, hogy egyetlen hallgatható, és valamilyen szinten jónak nevezhető track azért van az albumon, mégpedig a viszonylag kellemes dob- és gitárhangzással és erőteljesebb énekkel bíró Talking To Myself.

Az elsőként bemutatott Heavy (feat. Kiiara) már okozott egy kisebb sokkot, itt viszont lazán elsikkad a többi, teljességgel felejthető, szinte ugyanolyan tucatszám között. De most komolyan, ki lenne képes egy popdalnak a Battle Symphony címet adni? Aztán ott van még a Sorry For Now, ami a legtipikusabb popklisével próbálja meghódítani a hallgató szívét, amire aztán a Halfway Right simán képes rátenni - nem csak - egy lapáttal. Itt valami olyan borzalom van, amit csak és kizárólag a 'Top 40 Hits' slágerlista szereplői képesek elsütni (+ a Magna Cum Laude), illetve most már a Linkin Park is - ez pedig a "na nana nana". Az elmaradhatatlan countrys hangzás a Sharp Edges képében jelenik meg, a címadó pedig simán csak egy kiszámítható akusztikus dal, ami semmit nem képes adni (erős Avicii-hatás!). Itt kell bevallanom, hogy nagyjából a Heavy után sikerült bealudnom az album hallgatása közben (lehet, hogy jól is tettem), így a még nem hallott tételeket kénytelen voltam bepótolni - ezt viszont már biztosan nem.

Többet nem vagyok képes írni erről a szemétről, már ez a pár sor is fájt. Aki szeretne egy próbát tenni vele, az alábbi linken meghallgathatja - felelősséget nem vállalok érte:

Kiemelkedő, emlékezetes dalok: ha nem is pont így emlékeznék meg róla, de a Talking To Myself nem lett annyira rossz.

Felejthető dalok: az összes többi, élükön az alábbiakkal: Heavy, Sorry For Now, Halfway Right, Sharp Edges. Több cím nem jut eszembe hirtelen, pedig itt a helyük...

Pontszám: ez az album értékelhetetlen, ezért nem is kap pontot. Ha viszont kapna, az nem lenne több nullánál! Sajnálatos módon ezek a dalok a tömegkultúra laboratóriumában lettek kitenyésztve... - bocs, de muszáj volt felhasználnom, nagyon tetszett! 

Ha igazán jót akarsz, inkább hallgass Dimmu Borgir albumokat, vagy bármi mást, ami nem annyira mérgező, mint ez. Érdemes!