Senkit ne akarjon épkézláb választ keresni (hát még találni!) arra a kérdésre, hogy miért éppen a Rapülők második stúdióalbuma az aktuális recenzió tárgya. Annál jobb mentséget, hogy 2017. február 24-én és 25-én (dupla telt házzal) két, rendhagyó koncert erejéig újra összeállt a ’90-es évek magyar sikercsapata én sem találtam. Novemberben jelent meg a „Beszt Of” címre hallgató, a legnagyobb slágereket tartalmazó válogatás, majd egyre több és több helyen bukkantak fel a koncertet hirdető plakátok. Hazánk szövegmondó kisiparosának, Költőtrolljának (és még temérdek jelzővel illethetném Geszti Pétert) új rádióműsora is indult, a kreatív GPS – Geszti Péter Special címmel, én pedig akarva-akaratlanul előhalásztam „Zenék” könyvtáram „Geszti vegyes” nevű mappájának első két darabját.

A Rapülők 2017-ben. (Forrás: koncert.hu)

A Rapülőknek már a maga korában is megvolt a varázsa, történetesen, hogy Geszti Péternek valószínűleg mindenkinél előbb volt kábeltévéje és mesterien nyúlta le a már-már gyomorforgató amerikai kliséket. Kár tagadni, elég csak meghallgatni az első album Némber one-ját, Áj lav jú-ját, esetleg Helyi Terminátorát. Itt volt Amerika, ha csak arra a két évre is, amikor a Rapülők, illetve a Rapeta című albumok fergeteges sikert arattak – eladtak belőlük összesen több mint fél millió példányt, ami – mostani szemmel – akkoriban nem volt valami nagy cucc, ma már 2000 példány után jár az arany-, 4000 után pedig a platinalemez.

Pedig nem kis dolog volt ez az itthon akkor még teljesen új műfaj, amiben többen (köztük Rózsa István, a Rózsa Records részéről) nem látták a kellő potenciált, ám mikor a trió először lépett fel az LGT Nem adom fel! című dalának egyébként pazar feldolgozásával, hatalmasat fordult velük a világ („Ez be fog jönni!”), első lemezüket pedig pillanatok alatt kapkodták el a lelkes, újdonságra vágyó magyarok.

És hogy miért kellett még egy lemez? Egy, alig 45 perces album nem elég ahhoz, hogy akár többször is megtöltsenek nagyobb sportcsarnokokat országszerte, ezért is készült el a második korong, majd jött egy gigantikus országos turné, négy teltházas este a BS-ben, zsé felmarkol, függöny, előadás vége. Azt nézve, hogy a két album megjelenése között csupán egy év – de rengeteg koncert! – telt el, nem lehetett valami nehéz közel egy tucat új dalt leszállítani. Alapokat innen-onnan összelopkodni nem nagy kunszt… A záró track egy – valószínűleg humorosnak szánt, de Gesztitől megszokott kínrímes-vicceskedős – prózai agymenés, így azt most hanyagoljuk. Bár a „- Sakk! – Berosálok!” párbeszédnél elengedtem egy baráti mosolyt.

A dalok az első koronghoz hasonló hangulatokat hordoznak, sőt, kísértetiesen hasonló a felépítés – az LGT feldolgozástól kezdve Szulák Andrea szerepeltetésén (Műdal) át a szinte kötelező líraiabb hangvételű dalokig (Augusztusi tél, Tíz év, vagy száz?) akad itt minden, ami odakint akkor éppen menő volt.  A Holiday rap egyenesen az MC Miker G & DJ Sven alkotta holland rapcsapat azonos című, ’86-os slágerének magyarosítása, Madonna Holiday nótájának refrénjével megfűszerezve...

A Nem adom fel sikerét nehéz felülmúlni a Ringasd el magaddal, és nálam nem is sikerült a refrén hatalmas mennyiségű megismétlésével, az egyenesen fájdalmas rapbetétekről nem is szólva!

A Túr dö flanc kitűnő képet ad a jövő-menő Jenőről, ezért is szeretem Geszti akkori szövegeit – ez a dal egy kitűnő kórkép, akár csak a Mi kéne, ha volna? ami szintén hasonló témát jár körül, és habár ilyen szög egyszerű dalok esetében nem érdemes mély filozófiai elmélkedésekbe bocsátkozni, ez a dal bizony a túlzásba vitt Amerika-majmolásról és a „hozzunk be kintről mindent, valamire csak jó lesz”-feelingről is szól, valamilyen szinten – legalábbis szerintem.

Valami biztosan megérinthette a költőt, ha kicsúszott belőle egy olyan szöveg, mint amilyen a Jó reggelté, leszámítva a kissé kínos kórus részt.

A Műdal ismét felvonultatja Szulák Andreát, aki az első album Átmeneti csókjában énekelte a refrént, számomra itt is inkább helyzetmentőként funkcionál. Az első lemezen az Átmeneti csókkal nem tudtam mit kezdeni, itt a Műdal is hasonlóan működik – ha a Ringasd el magad verzéi fájdalmasak voltak, akkor ezért a műért egyenesen intenzív kórházi kezelés járna!

Az Augusztusi tél olyan, mint a debütalbum Kék RAPszódiája, bár az aktuális tétel számomra egy fokkal befogadhatóbb, valamiért mégsem illik a képbe, annál inkább a Tíz év, vagy száz? ami habár szintén (mit szintén? Természetesen!) tartalmaz pár kín- és kecskerímet, arra vállalkozik, hogy baljós-sejtelmes módon jósolja meg a következő pár évet, egészen 1999-ig (a bővített verzió azért kicsit későbbre is vetít...). Egyszerűsége és egyben különlegessége miatt sokkal jobban tetsző lírai szerzemény, mint az Augusztusi tél, sőt kimagasló a slágerfaktora is.

Akár a Némber one testvére is lehetne a Piti vumen, aminek a klipje a korai product placement csúcsa! Ha jól vettem ki, akkor valami csokoládét kívánnak reklámozni – már a dallal is! – ezt leszámítva azonban az egyik legjobb szerzeménye az albumnak, a Lapát című szakítós (hangulatát tekintve meglepően vidám és tempós) dallal együtt, amiben még egy kis számolgatásra is jut idő („Neked nyolc, ez a hét rám hogy hat…”). A Black Eyed Peas évekkel később mesterien nyúlta le ezt a módszert, csak éppen a hét napjaival, és kissé puritánabb módon, ha-ha!

A dupla feldolgozás Holiday rap olyan szinten kiválóan lett magyarra ültetve, hogy – habár érződik rajta, hogy nem eredeti az alapja – ha nem tudom róla, simán elhiszem, hogy saját, ugyanis a szövege egyenesen a Balatonra repít annak minden szépségével és csúfságával együtt!

Összefoglalva: a „csináljunk még egy lemezt, hogy rendesen tudjunk koncertezni” illetve a „pénz beszél, kutya ugat” feelingű album minden gyengesége ellenére kellemes hallgatnivaló – annak biztosan, aki szeretne még egy hatalmasat szórakozni úgy, a ’90-es években.

Pontszám: 7/10 - ilyen jellegű poplemezre ennél többet nem nagyon tudok adni, szerintem ez is bőven elég és szép! :)

Megtekintésre ajánlom az alábbi dokumentumfilmet:

Dalok: