2018 bizonyos szempontból mindenképpen Kovács Ákos éve. Április 6-án lett ötvenéves, ez alkalomból az Ákos50 koncertsorozat belépői mellé járó háromszámos maxi CD-vel (rövid összefoglaló ITT) örvendeztette meg rajongóit, a nyár folyamán pedig megújult kísérő zenekarral vágott bele a fesztiválprogramba, ez viszont - őszintén megmondom - az én szememben már sokkal inkább visszatetszést keltett. Persze nem vártam hú, de nagy stílusváltást, az elmúlt évek szintirockos világa azonban már éppen elég volt, ezért bíztam benne, hogy sikerül kellő mennyiségű karcot csempészni a hangzásba. Nos, egy koncert után azt mondtam, hogy: köszönöm, de ebből hosszabb távon inkább nem kérek. Minden bizonnyal vannak még hozzám hasonló rajongók, azaz olyanok, akik unják már a szinte csak és kizárólag "slágerekből" (de utálom ezt a szót!) álló programokat... Remélhetőleg az év végi, immáron dupla Arénakoncertre teljes mértékben megújul a műsor és nem egy meglepetést hallhatunk. Addig viszont nézzük gyorsan azt a négy új dalt, amit szeptember végére tartogatott Főhősünk.
A nyári fesztiválprogram sikereitől annyira felvillanyozódtak a bandatagok, hogy azt hittem, már-már megfeledkeztek arról, hogy a stúdióban is alkossanak valamit, aztán derült égből villámcsapásként jelent meg a hír, hogy négyszámos középlemezt készítettek. Talán mondanom sem kell, hogy kissé szkeptikus voltam... hát még akkor, amikor rejtélyes okból kifolyólag kikúszott a Spotify-ra és még megjelenés előtt végighallgattam. Persze nem egyszer, hanem legalább 20-30 alkalommal, mindössze ahhoz, hogy megemésszem a hallottakat. Elsőre nem tudtam mit kezdeni az anyaggal, úgy éreztem, hogy ha a nyári koncertekkel nem is, ezzel a négy új dallal abszolút leáldozott Ákosunknak. Nem szépítem a dolgot, hatalmasat csalódtam. Több, mint egy hét elteltével is csak egy cseppet látom másképp a dolgokat.
De hogy miért a hirtelen felindulás? Ahogy elkezdődik a Hazatalál, kapásból az Alig hitted jutott eszembe, a meglehetősen súlyosra sikeredett, a megfelelő helyen és időben viszont teljesen félrement Ellenség a kapuknál kivételével pedig minden dalban éreztem valamit A katona imájából, ami nálam talán az egyetlen olyan Ákos-album, ahol rendre skippelek dalokat. Már a promóciós szöveg is sejttette, hogy lesznek itt bajok, de hogy ekkorák, azt én sem gondoltam volna. A címadó dalt egyenesen ajánlották a rádiók figyelmébe, kiemelve, hogy videoklipet is terveznek hozzá, a tingli-tangli, negédes Nem kell más vigaszt hasonlóképpen próbálták megkedveltetni, a Holnaptólt pedig meglepőnek titulálták. Mondjuk, engem meg is lepett, hogy talán az egyetlen elfogadható tétele a korongnak.
A korongnak, ami nem egészen 15 perc hosszú, ezúttal egyetlen remix sem társul az alapnótákhoz, ellentétben korábbi Ákos EP-kkel. Nagy kár, lehet, hogy egy-egy jól sikerült átértelmezés megmentené a kiadványt. Akkor talán meg is érné azt a 3000 pénzt, amibe egyébként teljes fizikai valójában kerül. Lehet, hogy ez már a vég kezdete? A 2019-es évre új stúdióalbumot ígérő Kossuth-díjas előadónak legközelebb az Ákos50-esteket megörökítő DVD-kiadvány megjelenésekor lehet esélye szépíteni, ha akkor sem sikerül, meglátjuk, mit tartogat az újfent dupla Aréna. Valami most félrement, vagy hogy egy klasszikust idézzünk: "Valami véget ért, valami fáj..."
A középlemezen megjelent dalok:
1. Hazatalál
2. Nem kell más vigasz
3. Ellenség a kapuknál
4. Holnaptól
