Úgy gondolom, hogy az idén négy évtizedes jubileumot ünneplő Karthago zenekart senkinek nem kell bemutatnom az országban. Ha több dalt nem is, a Requiemet biztosan mindenki ismeri, akár még dúdolni is tudja. Ami a zenekar pályafutásában a legfontosabb: 40 éve pontosan ugyanabban a felállásban készítenek lemezeket (ezzel együtt sajnos mindössze hat stúdióalbumot, ami rendkívül kevés) és koncerteznek. A jubileum pedig most tökéletes alapot szolgáltatott arra, hogy tíz év és az Időtörés után végre új Karthago stúdióanyag jelenhessen meg. Régóta vártuk már ezt a lemezt, de azt kell mondjam: megérte. Biztosan állíthatom, hogy ha ezek a dalok a nyolcvanas években, azaz a klasszikus időkben születnek meg, mostanra a koncertprogram kirobbanthatatlan klasszikusai lennének. Éppen ezért bízom abban, hogy az áprilisban esedékes Arénakoncerten a legtöbbjük elő is kerül majd...

Két dalt (Nincs határ, Semmiért lázadtál) már kidobtak a netre előzetesként, én mégis egészben akartam hallani a lemezt, úgyhogy idén még egy albumot nem vártam ennyire. Tökéletes választásnak bizonyult a Nincs határ, mint nyitódal: középtempós húzása és pozitív üzeneteket hordozó szövege azonnal a kedvencek sorába emelte. Felmerült bennem a kérdés, hogy egy ilyen sokat megélt zenekar tud-e több, mint harminc év után ugyanolyan hatalmas dalokat alkotni, mint amilyenek Az áruló vagy éppen a Barátok nélkül voltak. Ha a már említett nyitó darabról, a régi időket idéző Döntened kellről, a Valahol gyönyörű lírájáról, a programadó Rock a vérünkről, esetleg a szépséges és felemelő Eltévedt szívről van szó, akkor bátran állíthatom, hogy mindenképpen. Ráadásul a Szabadnapos szenvedély képében még egy remek instrumentális tétel is került a csokorba. Ezek a dalok minden bizonnyal hosszú távra beíródnak a rajongók kedvencei közé, ahogy az sem kizárt, hogy ha három évtizeddel korábban születnek, mára klasszikus Karthago-daloknak neveznénk őket.

Nem hinném, hogy tovább kéne szaporítani a szót, egészen egyszerűen kijelentem: ez a lemez úgy jó, ahogy van és kész. A zenei világ klasszikus hard rock, esetenként bluesos elemekkel fűszerezve, ami kimondottan üdítően hat. Sem a zenei alapok, sem pedig a szövegek szempontjából nem lehet azt érezni, hogy ez most muszájból készült volna, Takáts Tamás éneklés közben a lelkét is kiteszi, ez mindennél jobban érezhető. A zenészek teljesítménye mellett sem lehet szó nélkül elmenni, mindegyikük a maximumot nyújtja. A hangzás sem poros, az elsőtől az utolsó percig tökéletes stúdiómunkát hallhatunk, ami rengeteget tesz hozzá az élvezhetőséghez. Megmondom őszintén, nem gondoltam volna, hogy ekkora meglepetést fog okozni tíz lemezmentes év után a zenekar. Ettől a teljesítménytől rendesen a padlóra tettem az államat!

Dalok:

1. Nincs határ
2. Semmiért lázadtál
3. Döntened kell
4. Valahol...
5. Rock a vérünk
6. Legyek én a zenéd!
7. Örök körforgás
8. Szabadnapos szenvedély
9. Eltévedt szív
10. Fordult a világ

Szerintem a legjobb dalok: Nincs határ, Döntened kell, Valahol, Rock a vérünk, Legyek én a zenéd!, Eltévedt szív, Fordult a világ

Pontszám: 9/10 - köszönet az élményért, de a következőre ne kelljen ennyit várni!