A veterán, jól ismert zenekarok jelenkori teljesítményeit méltató, új albumait bemutató írások alatt előforduló kommentek az esetek kilencvenkilenc százalékában kimerülnek az "eladták magukat", "csak az első három album idején voltak jók, onnantól leszállóág", "XY nem tud énekelni / gitározni / dobolni, stb." és hasonló frázisokban. Persze vannak olyanok, akiket okkal ekéznek időnként, de hát manapság már tényleg mindenekfelett áll a marketing, szóval nem csoda, hogy boldog és boldogtalan is próbálkozik mindennel, csak hogy megkeresse az erre vagy arra valót. Hogy mindezt miért pont most citálom elő? Éppen azért, mert a Tankcsapdának is rendre kijut a jól bevált frázisokból, ezek pedig nem mindig érezhetőek jogosnak. Tény, hogy az új albumot nem a Szevasz öcsémmel kellett volna felvezetni, de hát így legalább sikerült elérniük, hogy a szokásosnál is többet beszéljenek, írjanak róluk, szóval a dolog nemes egyszerűséggel ki lett pipálva. Pont azért is vártam a Liliput Hollywood című, harmincéves jubileumukat is némiképp ünneplő korongot, mert kíváncsi voltam, mi rejlik még ebben a zenekarban. Az, hogy gyakorlatilag rendre leírják őket, miszerint a Mindenki vár valamit óta nem adtak ki értékelhető produktumot, megdőlni látszik. Nem mondom, hogy az elmúlt tíz év legjobbja lenne a lemez, de vannak rajta olyan darabok, amik ki fogják állni az idő próbáját.

Az, hogy az egyik legmeghatározóbb és legjellegzetesebb magyar zenekar a Tankcsapda, nem lehet kérdés. Hogy mitől működik harminc évvel később is az, ami a rendszerváltással párhuzamosan, gyakorlatilag a semmiből indult, nehéz megfejteni, de talán nem is érdemes a siker receptjét kutatni. Inkább tessék bepattintani az új lemezt akár CD-n, akár pendriveon és szórakozni egy jót. Mert hogy ennek a tíz dalnak rendkívül magas a szórakoztató és ellazító faktora, pedig akadnak igazán mély, már-már thrash és death metalos pillanatok is a könnyed, akusztikus és bulizós, ne adj' isten vérbeli punkos hangulat mellett.

Egyszerre időutazás és jelenkori körkép a Liliput Hollywood, amin még az olyan lazább, kisujjas tételek is jól ülnek, mint a már korábban bemutatott két dal, vagy az Ülj le mellém. Aki a punkos lendületet hiányolta eddig, megkapja a Pattanások és szemüvegekben, ez a dal pedig még az Aurora- és Prosectura-kedvelőknek is bejöhet, de amik igazán húznak és elvisznek magukkal elsőre, azok a keményebb zenei világgal felvértezett, vagy éppen lassabb és mélyebbre hangolt darabok. A fikázók persze rögtön hasonlítgatni kezdenek, de nekik egészségükre, ha pontosan megmondják, melyik külföldi előadó melyik dalát hallják éppen. Kit érdekel, most komolyan?! Ha annak idején minden létező dalt megírt volna már valaki, most nem lennénk ott a zenével, ahol vagyunk. Néha bizony félre kell dobni a gátlásokat és nem kukacoskodni, hanem átadni magad a flownak. Én is így tettem és a címadó például annyira beütött, hogy napok óta nem tudok szabadulni tőle.

Ez a lemez magában foglalja mindazt, amit a Tankcsapda harminc év alatt letett elénk az asztalra. Nyilván nem lesznek már soha olyan újszerűek és átütőek, mint a kilencvenes évek elején, mert hát a Punk & Roll, A legjobb méreg és a Jönnek a férgek tényleg munkásságuk non plus ultrái, de a világgal együtt mi is változunk, na.

Szerintem a legjobb dalok: Megölni engem, A gyűlölet a régi, Ülj le mellém, Pattanások és szemüvegek, Liliput Hollywood, Hívjuk inkább úgy, Nincsenek szavak

Pontszám: 8/10

Tracklista:

1. A világ posztol
2. Szevasz öcsém
3. Megölni engem
4. A gyűlölet a régi
5. Ülj le mellém
6. Pattanások és szemüvegek
7. Liliput Hollywood
8. Amit a vér kíván
9. Hívjuk inkább úgy
10. Nincsenek szavak