Ákos már-már olyan szinten visszatérő vendége blogunknak, hogy lassan saját rovat is kijárna neki, hiszen írtunk már négy évvel ezelőtti stúdióalbumáról (Még egyszer), az Ugyanúgy EP-ről, a Szabadon maxiról és a Szintirock / Dupla Aréna 2016 DVD-ről is, nem beszélve a jelenlegi új anyagot előlegező Hazatalál EP-ről. Utóbbit elég alaposan lehúztuk, ez tény, de az azóta eltelt évben sikerült úgymond "jóra hallgatni" a dalokat, s talán nem véletlenül kerültek tíz új kompozícióval együtt az Időszigetre. A Hazatalál és a Nem kell más vigasz óriási slágerek lettek, az Ellenség a kapuknál és a Holnaptól pedig ebbe a koncepcióba ágyazva talán még hatásosabbak, mint voltak, szerencsére nem léptek töltelékdal-szerepbe. Ráadásul alapos remasztert is kaptak, szóval teljesen másképpen szólnak, mint megszokhattuk az EP-n. Persze egy tizennégy (!!!) tételes album akarva-akaratlanul is magában foglal kevésbé hatásos darabokat is a slágergyanús szerzemények mellett, ezúttal még a halványabb darabok is remekül egyensúlyoznak a felejthetőség és emlékezetesség határán. Meglehet, nagyobb részük előbbi gödrébe merül majd idővel, most még kimondottan üdítően hatnak, szóval ami a Még egyszer utolsó etapjában nem működött, az itt most sikerült. Teljes mértékben elfogulatlan és főként fizetetlen albumajánló következik.

Ami azt illeti, nagyon jól jött, hogy Ákos hosszú idő után végre levetkőzte a szintirockos köntöst és újfent egy kvázi "keményebb" műsorral turnézik, igaz, ennek nem sok lenyomata maradt a lemezen, hiszen az inkább a Karcolatok - A katona imája - 2084 című elődök vonalán fogant, ez pedig érdekes módon nem is olyan ijesztő, mint amilyennek elsőre tűnik. Be kell látni, hogy Ákosunknak ez az igazi világa, a semmivel össze nem téveszthető, könnyed popzene elektronikus fűszerezéssel. Mondjuk pont a 2084 és A katona imája azok az anyagai, amiket a lehető legritkábban forgatok a lejátszóban, de ezek után talán átértékelem őket. Majd. Egyelőre tovább emésztem az új dalcsokrot, amiről ez a beszámoló is szólni kíván.

Abban az esetben, ha nem dalonként, hanem szervesen összefüggő egészként nézzük az anyagot, igen erős koncepciót fedezhetünk fel. A Nyitányban elrejtett dalrészletek is mintha azt sugallnák, hogy teljesen tudatos a szerkesztés, úgyhogy nem kizárt az, hogy egy komplett történet húzódik meg a számok mögött. Ebben az esetben főként érdekes a tavalyi dalok illeszkedése. Szóval most, mint egy történetet próbálom feltérképezni az Időszigetet.

A Szigetidő, másképpen Nyitány valamint a címadó (a U2-féle Where The Streets Have No Name hatásai ellenére is combosabb a Még egyszernél, szerencsére) a megérkezés pillanatát tárják a hallgató elé. Mintha egy regény elképzelt világába cseppennénk bele, már az elején képet kapunk arról, milyen is ez az Idősziget. Annyi biztos, hogy saját jelenünkre ismerhetünk benne, talán nem véletlenül. A felesleges torzításoktól megszabadított Hazatalál ebben a világban nyeri el igazán értelmét, s mintha a Főhős visszavágyódását fejezné ki,  amivel aztán tökéletesen szembemegy a Depeche Mode-jellegű introval felvezetett Égni és szeretni. A következő nyár nagy slágere lehet a dal, amiben hősünk megpillantja A Nőt és teljesen új dimenziók nyílnak meg előttem miközben mintha a Táncolj a tűzön át rokonát és a későbbiekben felbukkanó Nem kell más vigasz rokonát hallanánk itt. Az egyszál gitárosan induló Elhiszem a Főhős lányának bemutatkozása a mikrofon előtt, s mint olyan, igazán erős dal az apa-gyermek viszonyról, egymáshoz tartozásról, gyönyörű képekkel a szövegben.

A nyugodtság azonban már nem tart sokáig, hiszen javában dörömböl az Ellenség a kapuknál, de végül kiderül, hogy felesleges aggódni, hiszen csak egymagában áll ott. A videoklippel bemutatott Felemel nemcsak a legjobb, de egyenesen a legszívszorítóbb darab is a sorban. (Ezzel együtt kicsit persze hatásvadász is, de nem ez a lényeg.) Talán kicsit ki is lóg, főként mivel utána teljes mértékben leül a hangulat. Először a Gumicukor, a Helyreigazítás és a Játékharc törvénytelen gyermekeként aposztrofálható Felülelmelkedett című közhelyparádé folytatja a megkeseredett-meghasonlott rocksztár történetét, ez a vonal pedig megmarad a Hibátlan hibás esetében is, ami nem más, mint egy finomra hangolt Majom a ketrecben is lehetne akár. A Nőhöz való visszatérést a Nem kell más vigasz hozza el, ami ezen az értelmezési síkon, ennyire elrugaszkodva intenzív gyomrost visz be. Egyre fogynak Hősünk körül egyre fogynak az emberek, a Néma fohászban pedig egyenesen a Teremtőt hívja, amolyan utolsó segítségként. Minekután a fohász néma, kérését nem hallják meg, így egyedül marad és a húzós, szintetizátoros alapokon nyugvó Csend leszekben fest képet a pusztulás utáni világról. Akárha a 2084 Régi jövőjét hallanánk, a helyzetjelentés cseppet sem bíztató. Mindezt tovább erősíti a Holnaptól, amiben utolsó túlélőként a szépnek remélt jövőről énekel a végül Szíve Hölgyéről merengő Trubadúr az Írisz című zárótételben.

Tehát ha így, egészében nézzük az albumot, kirajzolódik ez történet, ami mögött akár ez az értelmezés is meghúzódhat. Ha azonban dalonként lebontva, akkor a négy tavalyi, a Felemel és a Csend leszek, valamint a U2-s címadó mellett nem sok igazán értékelhető marad. Az év végi koncert szempontjából reméljük a legjobbakat, de (dalonkénti értelmezés esetében) 5, illetve (koncepciós értelmezés esetében) 8 pontnál egyelőre nem tudunk többet adni erre a dalcsokorra. Az idő viszont nekünk dolgozik és hát ki tudja, lesz-e Ákos nagylemez… A paraszt kommentek a fizetett írnokok részéről mindenesetre maradnak.

Szerintem a legjobb dalok: Idősziget, Felemel, Csend leszek, Holnaptól

Pontszám: 5/10 és 8/10

Tracklista:

1. Szigetidő / Nyitány
2. Idősziget
3. Hazatalál
4. Égni és szeretni
5. Elhiszem
6. Ellenség a kapuknál
7. Felemel
8. Felülemelkedett
9. Hibátlan hibás
10. Nem kell más vigasz
11. Néma fohász
12. Csend leszek
13. Holnaptól
14. Írisz

A korábbi Ákos-kiadványokról írottak elolvashatóak a képekre kattintva!