A veterán, jól ismert zenekarok jelenkori teljesítményeit méltató, új albumait bemutató írások alatt előforduló kommentek az esetek kilencvenkilenc százalékában kimerülnek az "eladták magukat", "csak az első három album idején voltak jók, onnantól leszállóág", "XY nem tud énekelni / gitározni / dobolni, stb." és hasonló frázisokban. Persze vannak olyanok, akiket okkal ekéznek időnként, de hát manapság már tényleg mindenekfelett áll a marketing, szóval nem csoda, hogy boldog és boldogtalan is próbálkozik mindennel, csak hogy megkeresse az erre vagy arra valót. Hogy mindezt miért pont most citálom elő? Éppen azért, mert a Tankcsapdának is rendre kijut a jól bevált frázisokból, ezek pedig nem mindig érezhetőek jogosnak. Tény, hogy az új albumot nem a Szevasz öcsémmel kellett volna felvezetni, de hát így legalább sikerült elérniük, hogy a szokásosnál is többet beszéljenek, írjanak róluk, szóval a dolog nemes egyszerűséggel ki lett pipálva. Pont azért is vártam a Liliput Hollywood című, harmincéves jubileumukat is némiképp ünneplő korongot, mert kíváncsi voltam, mi rejlik még ebben a zenekarban. Az, hogy gyakorlatilag rendre leírják őket, miszerint a Mindenki vár valamit óta nem adtak ki értékelhető produktumot, megdőlni látszik. Nem mondom, hogy az elmúlt tíz év legjobbja lenne a lemez, de vannak rajta olyan darabok, amik ki fogják állni az idő próbáját.