A '90-es években indult Action kétségtelenül a magyar rockszíntér legsokszínűbb és legemlékezetesebb zenekarai közé sorolható, akárcsak a Sex Action, melynek romjain annak idején megalakult. A dirty rock állócsillagainak projektjeként induló hardcore punk banda két klasszikusnak mondható anyag (Összeomlás - 1994, Terror - 1995) után úgymond leeresztett és kísérletezgetésekbe kezdtek, a '99-es trip hop és indusztriális elemekkel fűszerezett A Hetedik már kicsit sem volt meggyőző, nem csoda, hogy az ezredforduló elején kénytelenek voltak visszavonulót fújni. Hőseink azonban nem csüggedtek és nagy nehezen feltámasztották a zenekart, ám erre 2012-ig kellett várni. Sebaj, egy évvel később érkezett a vadonatúj stúdióalbum (Pokolból), amit három éve a Hannibal követett, most pedig megérkezett az évtized minden bizonnyal legtutibb Action-albuma, az Ébredő erő. Nem, ennek az anyagnak semmi köze a jedik világához... 

Mint azt már a Mobilmánia Vándorvér című lemezének ajánlójában megírtam, Molnár "Stula" Péter derült égből villámcsapás módjára hagyta el anno a zenekart, azonban a Zeffer András vezette Fonogram-díjas csapat nem tétlenkedett, hiszen a tavalyi év során - teljesen megújult formációban - összehoztak egy elsőosztályú klasszikus hard rock albumot. Mindeközben már javában formálódott Stula friss zenekarának összeállítása és első lemeze, amely alig több, mint egy héttel ezelőtt látott napvilágot Őserő címmel és azt kell mondjam, egyáltalán nem vall szégyent sem hazai, sem pedig mobilmániás viszonylatban - talán azt leszámítva, hogy jelen anyagon egy kicsit több, úgymond rádió kompatibilis dal van, de ez mikor volt probléma?

Nem mintha össze akarnám hasonlítani a két zenekar albumait, hiszen mindkettőben megvan az a bizonyos valami, ami miatt szerethető. A Mobilmániának ott van egy csapat kiváló, sokat látott és tapasztalt, "öreg" zenész pár fiatal társaságában, valamint Horváth Attila dalszövegíró, míg a Stula Rock együttest csupa tehetséges, nagy lehetőségre és kitörésre vágyó arc alkotja, a zenéért és a szövegért szinte minden esetben a dobok mögött helyet foglaló Horváth Ádám a felelős - azt azonban nem tudom, mennyi köze van a fent említett legendához. A debütáló anyag egy teljes mértékben mai, friss és fiatalos rockzenekar képét tárja elénk, jobbnál jobb dalokat felsorakoztatva, amik esetleg a nem kimondottan rockzenét kedvelőknek is bejöhetnek...

Szégyellem, de igaz: az ezredfordulót követően megjelent EDDA-albumok rendre elmentek mellettem, igazán befogadni sem sikerült őket, (ráadásul nem is termeltek ki igazi, rádió kompatibilis slágert - erre utoljára talán a Háromszor esetében volt példa.) Utoljára három évvel ezelőtt jelentkezett friss anyaggal a Pataky Attila vezette zenekar, de engem személy szerint A sólyom népe sem talált el igazán, akármennyire is jól működnek élőben a dalai. Ez pedig tény, amit a tavalyi év során megjelent koncert DVD is bizonyít. Hozzátenném, hogy a 2015 elején, nem sokkal a 32. EDDA-korong előtt megjelent Csillag Endre-szólóalbum, melynek nagy részét Pataky Attila énekelte fel, fényévekkel jobban sikerült az anyazenekar akkor aktuális teljesítményénél.

Nem kicsit tartottam attól, hogy mire is számítsak a 33. EDDA-album kapcsán, főként abból kifolyólag, hogy dupla lemezzel van dolgunk. (Ilyen a zenekar történetében másodszor fordul elő.) Az ilyen esetek enyhe félelemre adnak okot a hallgatóságnak azzal kapcsolatban, hogy mit is várjanak el az új anyagtól - főleg, hogy 22 dal nem kevés, még akkor sem, ha hármat már jól ismerünk közülük. Nem elhanyagolandó tény, hogy ez a mennyiség 46-ról lett lecsökkentve... Azt mondják, néha a minőség a mennyiség rovására megy, illetve hogy a kevesebb több lenne, de úgy tűnik, ez az elmélet újfent megdőlni látszik. Hosszú idő után újra egy olyan (ráadásul dupla) lemezt készített a csapat, ami kiemelkedő darabja lehet eddigi - nem éppen szerénynek mondható - diszkográfiájának.

Nehezen tudom elképzelni, hogy akad olyan ember ebben az országban, aki nem ismerné az Irigy Hónaljmirigy nevet, abban viszont biztos vagyok, hogy azon az ominózus 1990-es szilveszteri házibulin vajmi kevesen gondolták volna, hogy például egy évtizeddel később szinte ugyanazt látják majd a tévében, csak sokkal profibb körülmények között, vagy hogy videoklipjeiket és régi TV-s szerepléseiket több millióan nézik meg újra és újra az interneten. Az ő szerencsés találkozásuk egy rockklubban alaposan felforgatta a hazai zenei életet.

A Mirigy berobbanása akkoriban kisebbfajta forradalomnak számított a könnyűzenében. Persze a műfaj már létezett megalakulásuk előtt is, Voga János és Turnovszky Tamás duója mondható a legsikeresebbnek a különböző próbálkozások közül, a fiúk azonban olyannyira hittek a csapatmunkában, hogy ez nagyban hozzásegítette őket a sikerhez. Mondhatjuk, hogy felnőtt rajtuk egy generáció, közönségükben és rajongótáborukban pedig jól megférnek egymás mellett az óvodások és a nyugdíjasok is. Hihetetlen, de igaz, hogy ami leginkább összetartja őket, az a barátság, az egymás iránti tisztelet és szimpátia.

Újra megrendezik a Fülesbagoly Tehetségkutatót, ami a tavalyi év legnépszerűbb könnyűzenei versenye volt itthon. A díjak között  fesztiválokon és népszerű zenekarokkal közös fellépések, valamint stúdiózás és sajtómegjelenések szerepelnek. Az előválogatót követően a döntőt április 22-én tartják Martonvásáron, a Brunszvik-Beethoven Kulturális Központban.

Majka legújabb, Mindenki táncol című dala pillanatok alatt futott be és megjelenése óta elképesztő nézettséget produkál a legnagyobb videómegosztó portálon, ráadásul még a rádiós játszási listákon is előkelő helyezést tudhat magáénak az ózdi hős nosztalgikus hangulatú száma. Ezt természetesen a nyolc kan sem hagyhatta szó nélkül és elkészítették a paródiát - természetesen sajátos, úgynevezett mirigyes stílusukban.

Ahogy azt a fiúktól megszokhattuk, ezúttal sem kímélik áldozatukat: a dal és a klip témája - a vitriolos médiakritika mellett - az, hogy lassan már minden csatorna minden műsorát Majka vezeti. A négyperces kisfilmben megannyi szerepben bukkan fel a rappert alakító Sipos Tamás, oldalán pedig olyan figurákra ismerhetünk, mint Tilla vagy éppen Hajós András. A profi táncosok közreműködésével készült klip, melyben pár pillanat erejéig a valódi Majka is felbukkan, a "Tovább" gombra való kattintás után tekinthető meg.

Mint az rockberkekben jól ismert, David Coverdale egy ideig a Deep Purple frontembere volt, és az akkor már tapasztaltnak számító Ritchie Blackmore, Jon Lord, valamint Ian Paice társaságában két albumot jelentetett meg az ún. Mark III felállás: ezek a blues-rock alapmű Burn és a kissé soulosabb beütésű Stormbringer voltak. Utóbbi nem igazán nyerte el Blackmore tetszését, így ő frissiben megalapította a Rainbow zenekart, a többiek pedig - Tommy Bolinnal kiegészülve - folytatták és elkészítettek még egy hanghordozót a Come and Taste the Band képében. Az MK4 végül 1976-ban, éppen Coverdale javaslatára oszlott fel.

Lassan három éve lesz, hogy Dave Mester gondolt egyet és The Purple Album címen összehozott egy új Whitesnake-korongot. Ezen irányú döntését eleinte hatalmas kérdőjelekkel társítottam, de szépen, lassan beláttam, hogy ha ez kell, hát ezt is kell szeretni. (Igazi Whitesnake-dalokat tartalmazó lemezt egyébként utoljára 2011-ben jelentettek meg, Forevermore címmel, hátha valaki még emlékszik rá...) Mivel imádom mind a Deep Purple, mind pedig a Whitesnake világát, nem volt nehéz ráhangolódnom a klasszikus DP-dalokat modern, WS-köntösbe öltöztető régi-új korongra, viszont a jelen írásban tárgyalt, a lemez megjelenését követő turnéról készült hangzó- (és mozgóképes) anyag megjelenésének tényét legalább annyira kétkedve fogadtam, mint eleinte a régi-új stúdióalbumét. Megmondom őszintén, nem kicsit tartottam attól, hogy fognak a klasszikus Whitesnake-számok a klasszikus Deep Purple-nóták között hatni a repertoárban, de végül meggyőztek, hogy semmi ok a fanyalgásra: egy minden szempontból tökéletes koncertanyaggal van dolgunk, David Coverdale pedig még mindig kirobbanó formában van és lehengerlő teljesítményre képes a színpadon.

Az immáron két évtizede működő, nemzetközileg is ismert és elismert, folk metalos Dalriada zenekar nyolcadik stúdióalbuma - a már jól bejáratott koncepció szerint - ismét egy hónap népi elnevezéséről kapta címét: Nyárutó havaként az augusztust szokás emlegetni. Többek között ezzel is magyarázható, hogy a lemez már tavaly ősszel megjelent volna, de mégis az idei év elejére csúszott. (Sebaj, ilyenkor januárban úgyis elég nagy a pangás...) A magyar népzenei gyökerekből táplálkozó ízléses muzsikát hajrázós, hörgős metallal vegyítő soproniak előző korongja (Áldás) még 2015 szeptemberében jelent meg, és habár 2016 májusában megjelentettek egy különlegességeket is tartalmazó akusztikus anyagot, éppen ideje volt már egy friss, vadonatúj dalokat tartalmazó összeállításnak.

Általában minden új stúdióalbum előtt elmondják a zenészek, zenekarok, hogy az eddigi legjobb anyagukat sikerült elkészíteniük és milyen nehéz lesz legközelebb felülmúlni - nos, ez a Dalriada és a Nyárutó esetében nem csupán üres frázis, jómagam is bizton állíthatom, hogy a Nyárutó képében a legjobb Dalriada-albummal van dolgunk, ami minden bizonnyal újabb rajongókat és koncertmeghívásokat hoz majd a zenekar számára, nem csak itthonról.

Így az év vége felé már-már kötelező jelleggel készülnek olyan - általában 20-as, de néha sokkal hosszabb - listák, amik az év legjobb rock/metal albumait vonultatják fel. Ebből a szokásból ezúttal én sem maradhattam ki, hiszen az év során folyamatosan gyűjtögettem a jobbnál jobb albumokat, és még most az utolsó pillanatban is változtattam a végleges felhozatalon. Nem kis munka volt rangsorolni a tíz legjobb hazai és külföldi rock/metal albumot ebből az évből, hiszen szinte csak remek alkotások születtek - ezért azon alkotások, amik nem fértek bele a tízes keretbe, egy külön szekcióban kaptak helyet, bár még ott sem teljes a sor.

A 'Tovább' gombra való kattintást követően először az év legjobb külföldi, majd magyar rock/metal albumait mutatom be röviden, ezt követően pedig végiglapozhatjátok azon lemezek galériáit, amik nem kerültek a listákra, de nekem valamiért tetszettek ebben az évben. A galériák után egy kis kalandra is invitállak, amennyiben szeretnél részt venni a "Zenei ízlésfelmérés 2017" programban - részletek a hajtás után!

Nem álltok valótlant azzal, ha már az ajánló elején kijelentem: Rudán Joe a magyar rockzene legjobb és legemblematikusabb, emellett pedig talán az egyik legfelismerhetőbb hangja is. Pályafutása során számtalan formációban megfordult, ezek közül elég csupán a Pokolgép - P. Mobil - Mobilmánia hármast kiemelni, az előadó részletes diszkográfiája ezen a képen látható. Ahogy látszik, rengeteg albumon tiszteletét tette több, mint három évtized alatt, szólóalbuma viszont 2014-ig nem jelent meg. Ötvenedik születésnapjának apropóján több, mint három évvel ezelőtt jelent meg az Én ez vagyok, rajta tizennyolc dallal, (ehhez bónuszként még hozzácsapta a kiadó a Coda egyetlen, '99-es albumát is, minden rajongó és gyűjtő nagy örömére) 2015 karácsonyára az 50/30 jubileumi koncert, tavaly ilyenkor a Lírák című válogatás látott napvilágot, a nemrég megjelent Még egy tárral pedig az énekes második szólóalbuma.

Az előző, mondhatni monstre anyaghoz (mert hát 18 szám, különböző szerzők és zenészek tolmácsolásában nem semmi...) hasonlóan ezen a lemezen is számos vendég teszi tiszteletét, többek között gitáron Vámos Zsolt (Hard, Kard), Závoti Zoltán (Kalapács és az Akusztika), Rusic Vladimir (Nevergreen), Szijártó Zsolt (Kárpátia), Nagy Dávid (ex-Pokolgép), Ángyán Tamás (Cool Head Klan), billentyűn Matláry Miklós (Nevergreen), csellón Egedy Piroska (Kárpátia), és még sokan mások.