A 2017. május 19-én megjelent, legújabb Linkin Park album valószínűleg az év legmegosztóbbja lesz a Suicide Silence három hónappal ezelőtt kiadott friss lemeze mellett. És a kettő közül az utóbbi még jónak mondható...
Nem kívánok oldalakat megtöltő, minden részletre aprólékosan kiterjedő értekezést írni a "Linkin Park és Én" címmel, hiszen ilyen dologra aligha van esélyem. Töredelmesen bevallom, hogy soha nem szerettem ezt a zenekart és igazából nem is értettem, hogy miért lehet annyira odalenni értük. (De mivel főleg a 2000-es évek eleje óta divat egyes egyszerűbbre, már-már popzenésre hangolt rock/metal attrakciókat "modern", illetve "nu" metal, esetleg "metalcore" néven - és ezek minden létező, végtelen számú permutációjaként - eladni, világossá vált számomra minden. Persze én is ismerem az olyan ún. alapdalaikat, mint az In The End, vagy a Numb, ebben az esetben viszont ilyen - vagy akár ezekhez hasonló - dalokra még a legeslegfelkészültebb ősrajongók se számítsanak, sőt! Inkább tegyenek fel valami ezerszer igényesebb poplemezt, talán egy kicsit jobban megéri.
Nem véletlenül mondom azt, hogy poplemez, hiszen ezt a 35 perc hosszúságú korongot akár Taylor Swift, Justin Bieber, esetleg a világszerte hatalmas népszerűségnek örvendő Ed Sheeran neve alatt is ki lehetett volna adni. Ha messzebbre megyek, David Guetta, de még Avicii neve sem lenne meglepő / megtévesztő számomra... Ez pedig hatalmas probléma - elég csak végignézni a zenekar tagjain, különös tekintettel az énekesre, Chesterre. Csak aztán nehogy beverje az arcomat, mert rosszat mertem rá mondani! :P Jöjjön hát, aminek jönnie kell...!